Áronról már születése után kiderült, hogy vesebeteg, 5 éves korában már művesekezelésre szorult, felkerült a vesetranszplantációs várólistára, de 3 hosszú évet kellett várnia míg eljött az életét megváltoztató nap: 2005. februárjában esett át a vesetranszplantáción. Két hónappal később váratlanul derült ki, hogy nővére is vesebeteg és azonnal elkezdték dializálni is. Szerencsére néhány hónap dialízis után ősszel megtörtént Tündi veseátültetése is.  Testvérek, akik ugyanabban az évben váltak vesetranszplantálttá.

A mi történetünk 1996-ban kezdődött amikor, kiderült, hogy Anyának nem epeköve van, hanem babát vár. Nagyon örült az egész család a váratlan ajándéknak és reméltük minden rendben lesz a gyógyszerek ellenére is. 1996. augusztus 22-én megszületett Áron, de szinte azonnal nagyon rossz híreket kaptunk: pár napot, hetet jósoltak az orvosok neki. Végső kétségbeesésükben Anyáék átvitték a Debreceni Egyetem Gyermekklinikájára, ahol próbálták megnyugtatni Őket, hogy van remény.

Gyógyszerekkel, kezeléssel és végül veseátültetéssel tovább élhet.

Hosszú hónapok teltek el mire Áron először haza jöhetett, karácsonykor lehetett együtt a család először. Teltek az évek és a gyógyszerek már önmagukban nem segítettek, 5 évesen elkezdték dializálni. Először heti egyszer, majd a végén már heti háromszor. Nagyon rosszul viselte a kezeléseket, egyre gyengébb volt, napról napra szótlanabb és fáradtabb lett. Három nagyon nehéz év után a jött a várva várt riadója. 2005. február 17-én vesét kapott Budapesten a Transzplantációs Klinikán.  Néhány nap alatt sokkal jobban lett, elkezdett enni, inni, erősödni és mi végre fellélegeztünk, hiszen végre minden rendben volt és abban bíztunk, hogy mostantól sokkal nyugodtabban élhetünk.

De nem így történt. Ezúttal nálam csapott be a bomba.

2005. április 3-án gyengeség, ájulás, folyamatos rosszullét miatt bekerültem a debreceni Gyermekklinika Intenzív osztályára. Akkor derült ki, hogy én is vesebeteg vagyok és a vesefunkciós értékeim az egekben vannak. Annyira gyorsan történt mindent, hogy a dermesztő ijedtség állapotában szinte fel sem fogtam azt a napot.  Azonnal – még aznap – elkezdődött a művesekezelésem, eleinte a rendkívül rossz állapotom miatt naponta, de ezt végképp nagyon rosszul viseltem, többször elvesztettem az eszméletemet, végül lélegeztetőgépre kerültem.

Akkor még nem tudtam, hogy életem legnagyobb csatáját vívom.

8 hét intenzív osztályon töltött idő után úgy tűnt, hogy erősödöm és megpróbálhatok elszakadni a kórháztól: átmenetileg hazaengedtek, csak azért, hogy ott lehessek a ballagási fotózásomon. Ez nekem akkor nagyon fontosnak tűnt és erőt adott. Sajnos nem eleget, még aznap éjjel rosszul lettem és visszakerültem az intenzív osztályra. A várva várt javulás most már tényleg eljött, lassan végre hazakerültem.  Heti háromszor jártam 4 órás dialízisre, emellett próbáltam elkezdeni a 9. osztályt – ahova pont egy napot jártam, mert a második napon megjött az a telefonhívás, amire olyan nagyonv vágytunk: veseriadóm volt. Nagyon boldog voltam, egyáltalán nem volt bennem félelem, hiszen tudtam, hogy a legjobb kezekbe kerülök.

2005. szeptember 6-án egy új vesét kaptam és ezzel egy új életet.

A veseátültetés után nagyon gyorsan, napról napra jobban voltam mind lelkileg, mind fizikailag. Tudtam, hogy egy új, óriási esélyt kaptam az élettől, amivel élnem kell. A mindennapi gyógyszerszedés, valamint a 8-10 hetente szükséges orvosi kontroll vizsgálat nem jelent nehézséget, ezzel a két “korláttal” könnyű együtt élni.  2006 szeptember 6-án égett először a mécsesem az Ismeretlen Donor emlékére és azóta is minden évben hálával gyújtom meg a gyertyámat azon a napon. 

Néhány év múlva elkezdtem versenyszerűen teniszezni a szervátültetettek versenyrendszerében, a Trappancs sportolójaként azóta több hazai- és nemzetközi versenyen is részt vehettem, álltam már a dobogó minden fokán és remélem, hogy ez még sok évig így lesz.  Leérettségiztem, elvégeztem egy csecsemőgondozói OKJ-s tanfolyamot, jelenleg az Egészségügyi Főiskolára járok, mellette a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán dolgozom, valamint a Trappancs Egyesületben nemcsak tag vagyok, hanem szükség esetén önkéntes feladatokat is ellátok.Igyekszünk mindketten teljes életet élni, az időnként mégis felbukkanó akadályokat közösen legyőzzük.

Nagyon sokan segítettek nekünk az évek folyamán és ezért örökre hálásak vagyunk.

MINDENKINEK KÖSZÖNJÜK!

 

Szólj hozzá!

hozzászólás

Share This