Dani története a születése után kezdődött:  furcsa orvosi kórképre keresték a választ, amit nem találtak meg, helyette viszont találtak veseelégtelenséget, amire az élődonoros veseátültetés gyógyír volt, a furcsa orvosi kórképet pedig elhomályosította az idő… egész addig, amíg a csapatba meg nem érkezett egy másik veseátültetett fiú, aki több dologban is nagyon hasonlított Danihoz és akinek a furcsa orvosi kórképének már volt neve. Innentől kezdve egyszerű volt Daninak is diagnózishoz jutnia.  (hogy mi az, az nem érdekes és nem változtat semmin. Ártalmatlan kórkép) A lényeg, hogy az élődonoros vesetranszplantáció 2008-ban megtörtént és Dani azóta teljesen jól van, leérettségizett és jelenleg egyetemre jár.

Anno az egyik kezelőprofesszorom azt mondta, hogy nyugdíjas évei alatt könyvet ír rólam – nem tudom, nekiállt-e már, úgyhogy addig is zanzásítva megelőzöm:

Én, L. Dani, születtem több mint 20 éve. Már ez az esemény sem volt a szokásos történet, az azóta leélt éveim alatt pedig begyűjtöttem kb 20 cm magas orvosi lelet kupacot. Jó pár kórházban megsüllyedtek a próbálkozással, hogy diagnosztizáljanak – majd a küzdés helyett, inkább fényt derítettek egy könnyebben megnevezhető bajra: a végstádiumú veseelégtelenségre. 2005-öt mutatott a naptár (akkor zárták le a Baross teret a 4-es metró építése miatt, amikor a Bethesda kórházból távoztunk ezzel az egyelőre felfoghatatlan hírrel).

Mivel Pécsett is remek gyermeknefrológia működött, és lakhelyünkhöz ez közel van, ott folytatták a felderítést. A veseelégtelenség okát nem sikerült megnevezni számtalan genetikai vizsgálat, biopszia és egyebek árán sem, a cíklofoszfamidos próbálkozás nem javított, hanem rontott az állapotomon – így a fenti professzor széttárta a karját és azt mondta, hamarosan dialízis.  A szüleim ettől sokkot kaptak, és nemet mondtak. Ők és a nagynéném arra hivatkoztak, hogy mindhármuknak éppen van egy-egy felesleges veséjük (fejenként)  – végül anya lett a nyerő.

Amíg lehetett, az engem kezelő főorvosnő húzta az időt, szigorúan tartottam a fehérje és egyéb diétát, de már nagyon fáradékony voltam, rossz szagú volt a leheletem, és nem volt kedvem semmihez, a tanulmányi eredményem is leromlott. Aztán 2008 év elején már nem lehetett kordában tartani diétával sem a kreatinin szintemet, azt mondták, eljött az idő. 3 hónap alatt lezajlottak a keresztpróbák, egyebek, részletesen taglalták, mi fog történni, megkaptuk az időpontot, és vártuk az egyelőre felfoghatatlant.

A transzplantáció előtti éjszakán felváltva forgolódtunk a kényelmes kórházi ágyon, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy másnap jobban fogunk aludni 🙂   A transzplantáció rendben lezajlott, apa, majd a család-barátok ott ültek felváltva egyikünk -másikunk mellett – de a vese nem csinált semmit. Teltek az órák, a napok. Második napon Kalmár Tanár Úr azt mondta, hogy gáz van, a kálium szintem veszélyesen magas, így a kiutáltnak hitt dialízis muszáj. Háromszor dializáltak, megvizsgálták a beültetett vesét, minden rendben volt – mégsem akart működni.

Az egész osztály, sőt, az egész kórház nekünk drukkolt, jöttek az üzenetek, hogy szorítanak – és sikerült! Egyszercsak tetemes mennyiségű vizelet termett a tasakban, és a saját lábamon sétálhattam át anya szobájába. Ahova másnap végleg át is költözhettem. Innentől már ment minden, mint a karikacsapás, és közel 2 hét elteltével végre hazajöhettünk.

Anya közben megismerkedett K. Mátéékkal, akik már átélték ezt a történetet és végig tartották bennünk a lelket- Böbe továbbközvetített minket Timinek – mire hazaértünk, már az ifjú trappancsok közé fogadtattam, és a transzplantáció után 6 héttel a “Mi is nyaralunk” nyári tábor (Transzplantációs Alapítvány) legfrissebb tagjaként virultam (amitől Szalamanov Zsuzsa – az Alapítvány vezetője – majdnem frászt kapott, de az orvosom bólogatva elengedett).

Azóta eltelt közel 6 év. Igaz barátokra találtam a trappancsok között, nagyon sok közös élményünk volt/lesz (ugye, fiúk?)

Leérettségiztem egy angol szakos gimiben, nyelvvizsgáztam – közben felbukkant egy srác köztünk. Mindenki azt mondta, vannak bennünk egyforma dolgok…. Bár Timi ezt már előre „megálmodta”:) Így a rejtélyes „betegségemről” is lehullt a fátyol.
Felvettek az Óbudai Egyetemre, jelenleg itt élvezem a matek-fizika-digit.technika izgalmait – és várom a következő trappancsos találkozót.

No a többit majd a Professzor megírja.

Addig is köszönöm szüleimnek, rokonaimnak, társaimnak, eme közösség létrehozóinak, működtetőinek és orvosaimnak mindazt, amit a fentiekben megírtam. 

Szólj hozzá!

hozzászólás

Share This