Prof. Dr. Ulrich Frei búcsúbeszéde: Ez itt az én vesém!!!

Kedves Bernard, Kedves Guido, Tisztelt Barátaim és vendégeink!

Ez egy szokatlan búcsúbeszéd lesz, vetítés nélkül, előre is elnézést kérek.
Viszont belesűrítettem egy rövid tündérmesébe az elmúlt pár évtized európai transzplantációs történelmét, méghozzá egy beteg szemszögéből.

A szokott módon kezdődik:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény urémiás ember, aki már jó néhány éve végstádiumú vesebetegségben szenvedett, gyengeséggel, viszketéssel és folyadék terheléssel. Hetente háromszor kellett dialízisre járnia, hogy ott vastag tűkkel szurkálják és vég nélküli kezeléseket kelljen végigunatkoznia.

Egyszer aztán ez a szegény ember furcsa álmot látott. Az álmában rátalált az ő saját veséjére.
Addig azonban, álmában, sok emberrel találkozott, akik akarhatták is, tudták volna is segíteni abban, hogy álma valóra váljon. Egy idő után már minden éjjel az ő saját veséjéről álmodott, arról, hogy a távolban megpillantja azt az ő veséjét, és elindul abba az irányba és csak azt suttogja: „ez az én saját vesém”.

De ekkor egy doktor, akit Dr. Grabber-nek hívtak, elébe toppant és ráförmedt:

„Nem, ez nem a te veséd,

neked előbb az én műveseállomásomra kell egy pár évig járnod. Hiszen én nagyon sok pénzt fektettem ezekbe a gépekbe, ezt neked is meg kell értened.”

Mikor a mi szegény betegünk egy kicsit jobban lett, folytatódott az álma:

Egy nagydarab, talpig zöldbe öltözött fickó – kétségkívül egy sebész, – holmi Dr. MIll-Creek, toppant elébe, és rákiáltott: „Nem, ez nem a te veséd! Ez az enyém, mert én vettem ki! Ez egy osztrák vese, és ez kell nekem a saját vese programomhoz, jobb, ha máshova mész és ott vársz!”
A mi szegény betegünk pedig hideg verejtékben úszva riadt fel. Aztán egy idő múlva ismét jelentkezett az álom:

Egy doktor, fehér laboros öltözékben, – minden bizonnyal egy öreg, tapasztalt professzor, szerteágazó tudományos gyökerekkel, – valamiféle Dr. Santa Claas-zal a kíséretében mutat neki egy frissen printelt papírlapot. Azt mondja: nem, ez nem a te veséd, neked csak nagyon rossz egyezésed van, nincs a kettes osztályú antigénekben sem egyezésed, de még a DR6 sem stimmel, úgyhogy

legjobb lesz, ha maradsz a várólistán és kivárod azt a pár évet

amíg egy teljes egyezésű veséd lesz.

A szegény embernek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mindez mit is jelenthet, és megpróbálta folytatni az álmát az o saját veséjérol, de egy jelentékenynek tűnő, toronymagas férfi, láthatóan talpig sebész, állta az útját, mondván: „nem, ez nem a te veséd, mert a keleti régiók egyensúlytalansága miatt te nem kaphatod meg. Kérj egy vesét magadnak ott, ahonnan jöttél!”

Szegény ember már az őrület szélén állt, és beletellett pár percbe, míg folytatni tudta az álmát az ő saját veséjéről. De egyszercsak egy nagybecsű nefrológus, holmi Prof. Mr. Van something-like közölte:

„A hozzád hasonló emberek nem érdemelnek vesét, mert a te betegségedet egyáltalán nem lehet transzplantációval gyógyítani, úgyhogy ez nem lesz a te veséd!”

A szegény ember sírni kezdett, és újra jókora időbe tellett, míg az álma az ő saját veséjéről folytatódott.
De egy újabb öreg, akit Prof. called Dr. for-Free-nek hívtak, bukkant föl, mondván: „Nem, ez a vese nem a tiéd. Te nem vagy elég öreg, és ez a vese az én senior-programom keretében kerül beültetésre.”

Ekkor hirtelen egy hölgy, Prof. Mrs. Opener lépett színre, és épp az ellenkezőjét kiabálta: „Nem, ez nem a te veséd, te túl öreg vagy, ez a vese csakis az én szegény beteg gyerekeimé lehet, és egészen biztosan nem a tiéd!”
Még hosszabb idő telt el azt követően, hogy ennyi megdönthetetlen érvet hallott, ráadásul ilyen nagy tekintélyű emberektől, míg egyszer aztán csak visszatért a régi álom, de ez sem tartott sokáig:
Egy Mr.Writer névre hallgató, aggasztó külsejű, fekete ruhás, öreg jogász tűnt fel, és mondta:

„Nem, ez nem a te veséd,

mert csak a Német Orvosi Kamara van abban a helyzetben, hogy eldöntse, kié a vese, és jobb, ha tudod, hogy minket nem jelenthetsz fel, de próbáld csak meg, ha akarod! Ha-ha!!!”
A beteg már teljesen kimerült és egészen megijedt, amikor az álom újra megjelent az o saját veséjéről, de ezúttal is valaki megzavarta:

Egy férfi, bizonyos Mr.Singler, szürke kabátban, hatalmas hivatali iratokkal a kezében, megállította és azt mondta: „nem olyan könnyű ám vesét kapni! Jobb ha megtanulod, hogy a vese az mindenkié. Először egy törvényt kell meghoznunk ezekre a fajta esetekre, majd végrehajtási utasításokat és természetesen egyezményeket kell alkotnunk és aláírnunk. Várj egy pár évet, amíg ezzel elkészülünk!”
Szegény beteg már zokog az ő saját veséjéről szóló rémálmok miatt és már teljesen biztos abban, hogy meghal, mielőtt vesét kapna.

De ekkor, mint két angyal, két megnyerő külsejű ember ragadta karon. Egyikük Bernardként, másikuk Guidoként mutatkozott be. Segítettek megnyugodnia és felélesztették újra a bizakodás lángját. Azzal biztatták, hogy majd ők elintézik ezeket az akadékoskodó rosszfiúkat, törvényeket és szabályokat. „Mi biztosítunk téged afelől, hogy meg fogod kapni a te saját vesédet, mert mi vagyunk az Eurotransplant igazgatói és mi viseljük gondodat mindaddig, míg egy sikeres transzplantáción át nem esel.”

És az álom új fordulatot vett, a szegény ember nem sokkal a Bernarddal és Guidoval való találkozás után veseátültetésre került. A vese azóta is jól működik, és literszámra termeli az oly rég óhajtott folyadékot.
A szegény ember pedig a hasára teszi a kezét és mosolyogva suttogja álmában:

Ez az én VESÉM! Ez az ÉN SAJÁT vesém!”

 

De hirtelen ismét egy apró ember, Mr. Prof. Frightening-Worm zavarja meg, aki azt követeli tőle, hogy azonnal adja vissza a veséjét, mert a transzplantációt nem a szabályok betartásával végezték. Ezt a papírok ismételt átnézésével derítette ki.
De a mi emberünk csak mosolyog és csak annyit mond:”Nem, uram, már túl késő.

„Ez az én vesém, ez már az én saját vesém!”

 

A történet egy tündérmese, bárminemű hasonlóság valós személyekkel nem volt szándékos, sőt kifejezetten csak a véletlen műve lehet.

Szólj hozzá!

hozzászólás

Share This