Életre szóló élmények. Új barátok. Sztársportolók. Duna Aréna. Valóra vált álmok. Szelfik. Szurkolás. Reptér.  Rengeteg új élmény.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert vége lett és nagyon-nagyon jó volt; nevet, mert egy kisrészeként én is sokat tettem azért, hogy ez legyen az eddigi legjobb világbajnokság. Szavakkal nagyon nehéz leírni, hogy mi minden történt velem a vizes Vb-n, ezt át kell élni. Annyi mindenről szeretnék írni, mégsem tudok mindenről.

Bátran ki merem jelenteni, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam, amikor önkéntesnek jelentkeztem a 17. FINA Világbajnokságra. Néhány nemzetközi versenyen már megtapasztalhattam, hogy a verseny szervezésében és lebonyolításában az önkénteseknek is nagy szerepe van, ezért én is szerettem volna egy picit hozzátenni ehhez a világbajnoksághoz.

A 3000 önkéntes közel 20 területen működött közre. 60 társammal együtt a reptéren fogadtuk a vendégeket, sportolókat, családtagjaikat, FINA elnökségi tagokat. A fő feladat annak megszervezése volt, hogy az érkezők a leggyorsabban jussanak el a szállásukra. Az úszóverseny kezdete előtti szerdán és csütörtökön érkezett a legtöbb sportoló, köztük néhány kedvencem is, mint például Sarah Sjöström, Chad le Clos, Adam Peaty. Elsőkézből készíthettem velük közös képet, nagyon barátságosak voltak. Sarah-val még beszélgetni is tudtam egy keveset.

Az úszóversenyeket a Duna Arénából néztem és szurkoltam végig. Amikor először beléptem az Arénába elfogott egy nagyon különleges érzés és nagyon büszke voltam, hogy egy ilyen uszodában rendezik meg a világbajnokságot. Az önkéntesek szerencsésebb része a sportolói lelátón ülhetett és innen követhette az eseményeket. Én valahogy mindig ebbe a szerencsés részbe tartoztam. J Az első délután, amikor több társammal kimentünk szurkolni a helyszínre sikerült a szenegáli és a lengyel sportolók közé ülnünk. Néhány sportoló arca már a reptérről ismerős volt, köztük a szenegáliaké is. Szóba elegyedtünk velünk, együtt szurkoltunk a magyaroknak, még képet is készítettük és megbeszéltük, hogy holnap is jövünk. Arra azonban másnap nem számítottunk, hogy annyira megkedveltek minket, hogy helyet is foglaltak nekünk. Így már mindig volt helyünk a délutáni döntőkre.

Számomra a legemlékezetesebb futam a férfi 200 méteres pillangóúszás döntője és éremátadása marad. Ebben a döntőben Kenderesi Tamásnak és Cseh Lászlónak szurkolhattunk. A bevonuláskor is óriási örömujjongást kaptak, nagyon nehezen indult el a döntő, mert a szurkolók nem akartak csendben maradni. Miután vízbe ugrottak, az Aréna gyakorlatilag majdnem felrobbant. Közel 12.000 szurkolóval együtt teli torokból kiabáltunk, szurkoltunk. Személy szerint nagyon izgultam, teljesen extázisban voltam, mert Laci a kedvencem. Az utolsó 50 méteren már az egész közönség állva izgult, szoros volt a vége, de végül a dél-afrikai Chad le Clos nyert, másodikként pedig Cseh Laci csapott célba. Kenderesi Tamás 4. lett. És hogy miért is ez volt a legemlékezetesebb számomra? Az a pillanat, amikor Chad le Clos ráeszmélt, hogy ő nyert és eleredtek a könnyei, majd ezt követően felemelte Laci kezét, ezzel jelezve, hogy számára és Magyarország számára Laci egy hatalmas bajnok. Az éremátadáson szintén állva tapsolt a közönség és mindenki azt kiabálta, hogy „Szép volt Laci!” Chad le Clos megint pityergett egy sort, mi is vele együtt. Ez az a pillanat, amit át kell élni.

A Duna Arénában való vált egy olyan álmom, amiről még csak álmodni se mertem volna. Szerdán érkezett egy olyan email, amelyben az önkénteseket egy váltóra hívják meg.  Itt a lehetőség. Azonnal kerestem magamnak csapatot és jelentkeztem. Míg másnak ez egy „Jaj, de jó, hogy úszhatok az Arénában” érzés volt, addig nekem „Tényleg abban az Arénában fogok úszni, ahol Katinka és Adam Peaty nyert aranyat, Cseh Laci pedig ezüstöt? Tényleeeeeg?” Nagyon lassan, de elérkezett a péntek. 400-an gyülekeztünk és vártuk, hogy úszhassunk a medencében. Néhány szurkoló ott maradt bíztatásképpen. Amikor felálltam a rajtkőre egy kicsit belekóstolhattam az élsportolók életébe. Ott úszni, ahol ők világcsúcsokat úsztak, megvalósították az álmaikat és most az önkéntesek úsznak, csodálatos érzés volt.

Az egész hét annyira eseménydús volt, hogy sokat nem aludtam, de nem is éreztem magam fáradtnak. Állandó pörgéssel és szaladgálással telt. A legfájdalmasabb mégis az volt, amikor haza kellett jönnöm. 2 napig ürességet éreztem, olyasmit, mint amikor egy-egy versenyről hazaérek. Nagyon várom, ott vagyok, majd egyszer csak vége lesz. Megfogadtam, hogy legyen bármilyen sportesemény Magyarországon, szeretnék ott is önkéntes lenni. Néhány barátság azóta is tart. Köszönöm, hogy a részese lehettem, hogy megvalósíthattam az álmom és azt, hogy életre szóló élményeket szereztem.

Gyurkó Alexandra

 

Szólj hozzá!

hozzászólás

Share This