A Trappancs csoportos beszélgetéseinek új helyszíne a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikája: kéthetente egy estére birtokba vehetünk egy helyiséget, ahol nemcsak meleg van, hanem még projektor is 🙂  Ezúton is köszönjük!

 

“Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet…”  /Hamvas Béla/

 

Az első találkozás témája a határok feszegetése témakörben Jakab Ivett – kötetlen – előadása volt arról, hogy hogyan és miért döntött úgy a májtranszplantáció után 9 évvel, hogy nekivág a Szent Jakab útnak, legalábbis a felének,  hogy érezte magát közben, mit cipelt oda a valós és képzeletbeli hátizsákjában.

 

“Miután eldöntöttem, hogy nekiveselkedem az útnak, szépen lassan beadagoltam a családnak, hogy mi fog történni – elmegyek egyedül gyalogolni egy idegen országba -, átestünk a szokásos fázisokon:

  1. Az első említés: „Úgysem lesz ebből semmi!” Nem veszik komolyan.
  2. Egy hónap múlva: „Még mindig nem verted ki a fejedből?” Kezdenek aggódni.
  3. Amikor megveszem a repjegyet: „MIÉRT CSINÁLOD EZT VELÜNK?!” Könyörgés, sírás, érzelmi terror.
  4. Két héttel az indulás előtt: „Kötök neked biztosítást!” Beletörődés, segítség, informálódás.
  5. Induláskor: „Még meggondolhatod magad!!” Utolsó remények elillanása.
  6. Amikor onnan hívom őket, és elmesélem milyen: „MI IS MENNI AKARUNK!” Nyaggatás, hogy mikor, hogy s mint vigyem el őket legközelebb.”

“Sok érdekes emberrel hozott még össze az út, éppen nagykorútól a 70 évesekig mindenféle korosztályból, országból, vallási kultúrából az élet minden területéről. Ha kérdeznétek, miért pont ide és pont így mentem, – az úttal való csodás névrokonságomon kívül – azt válaszolnám, hogy pont ezt akartam. Egyedül utazni, de nem magányosan. Erre pedig kevés jobb hely van a világon, mint az El Camino.

Minden ember máshogyan járja a saját Camino-ját. Ki sétál 800 kilométert, ki csak a felét, vagy hétvégente járja a Kéktúrát. Ki új életet kezd egy új országban, kilép egy rossz munkahelyről vagy kapcsolatból. Ki megbirkózik egy szerette elvesztévével, vagy éppen egy transzplantációval. Ahányan vagyunk, annyi féle utat járunk be, és néha még az irányán is változtathatunk. Visszük a hátunkon a terheinket, néha leteszünk belőle, vagy jól megpakoljuk. Elviseljük a minden lépésnél sajgó vízhólyagokat, a könnyen gyógyuló sérüléseket és a hosszan fájóakat. Egyedül sétálunk, aztán mellénk csapódnak, ki pár órára, ki hosszú hetekre. Megyünk gyorsan és lassan, hegynek felfelé és lejtőn le. Pihenni lehet. Csak megállni nem szabad.”

(Részlet Jakab Ivett: “A békés Zsiráf útja” c. cikkéből – Csudamadár újság, 2017 augusztus)

 

→ További képek

 

 

Share This