Németh Gina története
„12 évesen azt mondták neki, készüljön, nincs sok hátra. Tíz évvel később egy ápolónő sírt mellette, mert úgy látta, a csornai lány nem fogja túlélni. Édesanyja is csak a fogairól ismerte fel, olyan rossz állapotban volt. Pár hónapja azonban új esélyt kapott az életre. (…)
Nagyon szerettem volna Afrikába menni és sikerült is elkísérnem egy orvoscsoportot. Két hetet töltöttem ott, de a visszautazáskor kezdtem legyengülni és mire Máltára értem, nem voltam magamnál. Három napig feküdtem, nem emlékszem, ettem-e, mit csináltam. Olyan állapotba kerültem, kértem, vigyenek kórházba. Onnan csak annyi van meg, hogy egy ápolónő sír mellettem. Állítólag, akkor már szervezték, hogy Londonba visznek, de úgy látta, nem fogom túlélni. Van még egy kép, hogy csövek állnak ki belőlem, aztán már csak a műtét után napokkal tértem magamhoz. – idézi homályos emlékeit Gina, miközben óriásplüssel birkózó kölyökkutyáját simogatja.(…)
12 évesen érezte, hogy beteg, szülei nem hitték el. „Ha láz kell nekik, lázat kapnak. Beraktam a csap alá a lázmérőt és mindig lázam volt. Anyuék sem hülyék, tudták, mi történik, de belátták, hogy ha ennyire be akarom bizonyítani, hogy beteg vagyok, akkor elmegyünk vérvételre” – meséli nevetve.
„Úgy voltam vele, ha azt mondják, van egy hetem, hát van egy hetem, csak ne legyek rosszul. Nekem az úgy nem volt élet, hogy folyton hányingerem volt, gyenge voltam. Tudtam, hogy ennek akár az is lehet a vége, hogy a májam feladja. Csak arra nem számítottam, hogy kapok még egy esélyt. Nem értettem, miért? Elment az apukám és egy nagyon kedves barátom, én pedig maradhatok.” –
Kapott időt. Kiderült, hogy rossz volt a diagnózis. Hónapok teltek el azonban addig, míg megtalálták a valódi betegségét, a Wilson-kórt.
A londoni műtétről Gina édesanyja úgy értesült, hogy felhívták, azonnal utazzon ki, most még talán el tud köszönni. „Anyu és a 20 éves öcsém úgy indultak útnak, hogy még soha életükben nem repültek, anyu retteg is a repüléstől és angolul is épp csak valamit beszéltek. Elképesztően nehéz lehetett nekik. És amikor engem meglátott, azt mondta, olyan állapotban voltam, hogy csak a fogaimról ismert meg.” (…)
Ginát egy hónap után engedték ki a kórházból. Nem az öröm volt a meghatározó érzése. Félt, mert mint mondja, hozzászokott, hogy életveszélyben van, és a gépek tartják életben, azok nélkül, azt hitte nem tud létezni. Három hónapig lábadozott Londonban, míg végre áprilisban hazarepülhetett Magyarországra.
Szeretne foglalkozni a szervátültetésekkel is, szeretné, ha változna a magyar szemlélet.
„Én már a saját bőrömön érzem, hogy ez az életet jelenti.”
→Bővebben Gina történetéről Belicza Bea tollából
