Adri Kópházán él, és a fiatal lányok átlagos életét élte sokáig, azzal a különbséggel, hogy reggel és este bevette a kötelező gyógyszerei. Ezenkívül 6-8 hetente orvosi kontroll vizsgálatra járt Budapestre, hiszen 2003 óta veseátültetett. 2016-ban azonban lassú és fokozatos romlás mellett a beültetett vese 13 év után elfáradt.  Adrinak ismét új vesére volt szüksége.

Másfél éves koromban – 1997 elején – lettem vesebeteg.  A Soproni Kórházban próbálták kideríteni a betegségem okát, végül Budapesten, az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán derítették ki, hogy fehérjeürítős vesebetegségem van, ami öt és fél éves koromig szoros orvosi kontroll mellett kordában tartható volt.  2001 áprilisában  jött egy vírusfertőzés, ami az eddig sem túl jó veseműködésemet végképp tönkretette. Azonnal el kellett kezdeni a hasi művesekezelést.

Két hónap múlva el kellett távolítani a saját veséimet, mert hatalmas gócot jelentettek a szervezetemnek.  A műtét sikerült, de a szövődményeket nem úsztam meg, három hét kórház után térhettem haza. Augusztusban felkerülhettem a vesetranszplantációs várólistára. Nagyon vártam az új vesét, mert szerettem volna korlátlanul inni, megszorítások nélkül enni és nem utolsósorban közösségbe járni.

2001. decemberében végre megszólalt a telefon: veseriadóm van!

Nagyon izgatott voltam az új élet lehetősége miatt, de az új élet akkor még nem érkezett el. A veseátültetés sikerült, de az új vesém egy nap múlva trombózist kapott és ki kellett venni. A gyógyulás hosszadalmas és küzdelmes volt, ez volt az első Ronald Házban töltött karácsonyunk.  Végül talpraálltam és 2002 októberéig a hasi dialízissel és a gyűlölt megszorításokkal egész jól voltam.  Ekkor egy hashártyagyulladás írta felül az év végi terveinket.  A hasi művesekezelést nem lehetett folytatni, át kellett térni a gépi dialízisre, ami hetente háromszor négy órában történt az I.sz. Gyermekgyógyászati Klinika műveseosztályán.

Ismét felkerültem a vesetranszplantációs várólistára.

A 2002-es karácsony is a Ronald Házban telt, ahol 2003 márciusáig laktunk édesanyámmal.  A szüleim természetesen az első pillanattól kezdve szívesen adták volna nekem egyik veséjüket. Ekkor azonban még az alapbetegségem miatt ezt nem javasolták a kezelőorvosaim.  Nagyon nehezen bírtam a művesekezelést, a vérnyomásom az egekben volt, a szívem is nagyon rossz állapotba került. Ezért végül édesanyám élődonoros kivizsgálása elindult és a vizsgálatok alapján a veséje megfelelő volt az élődonoros veseátültetésre. Már csak napok kérdése volt, hogy megtudjuk, mikor lesz a transzplantáció, ám az élet máshogyan folytatta a történetet:

Egy hónappal a nyolcadik születésnapom után 2003 októberének egyik hajnalán megszólalt a telefonunk: veseriadóm van!

Ez azt jelentette, hogy nem Anya veséjét kapom meg. Helyette valakiét, akit nem ismertem és aki ismeretlenül is új életet adott nekem. Izgultam és reménykedtem: talán most sikerülni fog! A remény beteljesült. A vesém beindult és a világ legboldogabb embere lettem a következő 13 évre. Közösségbe kerülhettem, szereztem barátokat, elvégeztem az iskolát, leérettségiztem, kisgyermekből fiatal lány lettem.  Enyém volt a világ és örökre hálás leszek az Ismeretlen Donornak, akinek ezt a 13 évet köszönhettem.

Az én gyertyám október 24-én mindig égni fog érte.

Miért 13 év?

Mert 2016 elején lassan, de biztosan elkezdett romlani a vesefunkcióm és a vérnyomásom is egyre nehezebben volt beállítható.  Abban bíztam, hogy az én kis vesém még egy darabig velem marad, de az élet ismét máshogyan folytatta a történetet.  2016 őszére már annyira rossz volt a vesefunkcióm, hogy be kellett feküdnöm a Transzplantációs Klinikára. Itt néhány hétig mindent megpróbáltak, hogy egy kicsit javítsanak a helyzeten, de minden erőfeszítés ellenére elkerülhetetlenné vált a művesekezelés. December 01-én történt az első dialízisem.

Azt hittem vége a világnak…

Nem tudtam, hogy most mi lesz, hogyan fogok suliba járni?  Hogyan fogom élni az életemet, hogyan váltom valóra az álmaimat és egyáltalán: hogyan fogok élni?

Kiskoromból nincsenek emlékeim, csak a szüleimtől tudom azt a történetet, így a művesekezelésre sem emlékeztem. A dialízis gépre képtelen voltam ránézni kezelés közben. Az első hetekben letakartam a szemem a kezelés alatt és megpróbáltam átaludni az egészet. Reménykedtem, hogy hátha arra ébredek, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom.

De nem álom volt, ezért muszáj volt szembenéznem ezzel az egésszel. A jó a rosszban az volt, hogy ismét megtapasztaltam, hogy mennyien és mennyire szeretnek. Nagyon sokan bátorítottak és segítettek abban, hogy ne érezzem úgy, hogy vége mindennek.

A Transzplantációs Klinikáról négy hét után engedtek haza. A Soproni Kórház Műveseosztályán kellett jelentkeznem, amitől nagyon féltem. Idegen környezetben, ismeretlen emberek kezébe kellett tennem az életemet hetente háromszor négy órában. Az első dialízis alatt kiderült, hogy nincs mitől tartanom: ismét nagyon jó szakemberek közé kerültem, akik türelemmel és kedvességgel oldották a félelmeimet, valamint az egyik betegtársamtól is rengetegek pozitív gondolatot és erőt kaptam a folytatáshoz. Ekkor már tudtam, hogy minden rendben lesz.

Ismét felkerültem a vesetranszplantációs várólistára.

A karácsony otthon telt, januárra fizikailag és lelkileg is megerősödtem annyira, hogy folytassam az életemet, újra elkezdtem iskolába járni. Ez azzal járt, hogy reggelente 5 órakor csörgött az óra, hogy elérjem a győri vonatot, amivel a suliba járok.  Tanítás után hétfőn-szerdán-pénteken délután öt órakor a soproni dialízis osztályon vártak, a négy órás dialízis kezelések idejét igyekeztem pihenéssel tölteni. Emellett beiktattam heti kétszeri edzést egy edzőteremben, ami testileg-lelkileg is segített erősebbé válnom.

Ezzel párhuzamosan zajlottak édesanyám élődonoros vizsgálatai

Anya abban a pillanatban gondolkozás nélkül felajánlotta az egyik veséjét (ismét) nekem, amikor kiderült, hogy az előző vesém végleg elfáradt.  A vizsgálatok kezdetén őszintén elmondták nekünk, hogy a harmadik veseátültetésnél elég csekély annak az esélye, hogy anya alkalmas nekem élődonornak. Az első keresztpróba vizsgálat után jött az örömhír: az eredmény negatív lett, azaz Anya az első rostán átjutott. Az ezt követő vizsgálatok mindegyike azt mutatta, hogy Anya egyik veséje tökéletes lesz nekem.  Egyre gyorsabban történt minden, egyszer csak megszólalt a telefon….: ezúttal nem veseriadóm volt. Időpontot kaptunk a klinikai befekvésre, pontosan egy hét múlvára.

Izgalom, öröm és félelem

Ez a három érzés uralta a következő hetet felváltva. De mindig a cél lebegett a szemünk előtt: az új élet lehetősége.

Az utolsó otthon töltött hétvégém a családommal és a barátaimmal telt. Tőlük rengeteg támogatást kaptam és teljesen feltöltődve indultam el a szüleimmel Budapestre. A Transzplantációs Klinikán ahol egy kétágyas kórterembe kerültünk Anyával és aznap még folytatódtak a vizsgálatok,  előkészítettek minket a másnapi műtétre.

Az utolsó esténk összebújva telt, az öröm elszállt, az izgalom helyét is inkább az aggódás vette át.  Én féltettem Anyát, Ő féltett engem. Bennem akkor tudatosult, hogy Anyát elviszik a műtőbe, megoperálják, kiveszik az egyik veséjét és ezt értem teszi, nekem adja.  A félelem aznap este legyőzött: mi lesz, ha valami baja lesz? Mi lesz, ha a másik veséje nem jó? Mi lesz, ha miattam lesz beteg?  Anyában hasonló kérdések kavarogtak, csak Ő nem önmagát féltette, hanem engem. A racionális válaszokat természetesen tudtuk (kivizsgálták, nem lesz baja, egy vesével tökéletes lesz az egészsége). De abban az érzelmi állapotban nem használtak az észérvek.

Életünk leghosszabb éjszakája volt… 

másnap reggel Apa és a nővérem, Niki tették teljessé a családot, mielőtt Anyát 8 órakor felvitték a műtőbe.  Nehéz volt végignézni, ahogy elviszik, ahogy távolodott, úgy erősödött a szorongás mindannyiunkban. Ez a nap talán nekem volt a legkönnyebb innentől kezdve. Kaptam gyógyszert, amitől félig elaludtam. Íígy töltöttem a következő három órát, amíg 11 óra körül fel nem vittek engem is a műtőbe.

Innentől kezdve Apa, Niki és Timi beszámolója alapján tudom ennek a napnak a történetét. Ők együtt izgulták végig a következő órákat, bár délben még nem tudták, hogy ez mennyire hosszú nap lesz.

Anya dél körül megérkezett a műtőből az Intenzív Osztályra és minden rendben volt vele.  Engem kb. három-négy órára vártak ugyanide. De ez egy kicsit hosszabb műtét lett a vártnál… 21:15-kor lépett ki a műtőből Dr. Máthé Zoltán igazgató Úr.  Kimondta azt, amire várt mindenki várt.

„Kicsit hosszú volt, de minden rendben van.” 

Kiderült, hogy az ereim nincsenek túl jó állapotban, emiatt Anya veséjét tulajdonképpen háromszor ültették be a hasamba.

A harmadik próbálkozásnál műér segítségével azt az eredményt érték el, amit vártak. Ekkor végre a vese is jól érezte magát a hasamban.  Engem a hosszú műtét miatt még egy kicsit lélegeztetőgépen hagytak. Amikor éjfél után felébredtem, elég ijesztő volt, hogy egy cső van a torkomban – szerencsére gyorsan kivették. Anyát akartam látni, de nagyon nehezen tudtam megmozdítani a fejemet, végül sikerült: láttam és megnyugodva aludtam el.

Anya ennyire nem volt nyugodt, túl gyorsan felébredt a műtét után. Ő félig kábán követte egész délután és este az idő múlását és a félelmet a fájdalomcsillapítót sem tudták elmulasztani. Apával fogták egymás kezét szinte egész este. A legrosszabb az volt, amikor már 8 órája műtőben voltam, de 3 órája nem volt a műtőből semmiféle hírük.  Aztán megérkezett Máthé doktor és fáradtan, de nagyon megnyugtatóan beszélt a műtéti nehézségekről. Azt kérte, hogy legyünk türelmesek, ennek a vesének most kell egy kis idő, hogy „magához térjen”.   Hamarosan én is megérkeztem az Intenzív Osztályra, Anya innentől kezdve le sem vette rólam a szemét reggelig.

Én a következő három napban az alvást választottam.

A hosszú műtét miatt az Intenzív Osztályon tartottak még, Anyát viszont leadták az első emeleti Transzplantációs Osztályra. Ez az első pillanatban rettenetes ötletnek tűnt és mindketten elkeseredtünk. Hamarosan kiderült, hogy mindkettőnk érdekében ez volt a legjobb megoldás.  Én sem Anyát nézegettem az Intenzív Osztályon, hanem aludtam, és Anya sem engem nézegetett a Transzplantációs Osztályon, hanem pihent. (amikor abbahagyta a sírást).  Anyát a következő két napban többször is feltolták hozzám. Tehát, így találkoztunk, beszéltünk, megnyugtattuk egymást, majd a harmadik napon már saját lábán jött. Végül a műtét utáni ötödik napon engem is leadtak a Transzplantációs Osztályra, hiszen minden rendben volt.

Felváltva nyögtünk, nevettünk, összebújtunk, tudtuk, hogy újra kisüt a nap. Már csak egy dolog hiányzott a tökéletes boldogsághoz: a pisi …  A Klinika összes dolgozója annyira megnyugtatóan optimistán nyilatkozott ezügyben, hogy mi sem izgultunk (nagyon). Tudtuk, hogy várnunk kell még egy kicsit a vese beindulására. Anya azt mondta, hogy a közelgő születésnapjára semmi mást nem kér, csak egy kis pisit.

Eljött a műtét utáni tizedik nap, április 06., Anya születésnapja. 10 nappal a veseátültetés után a tökéletes történet tökéletes folytatása: aznap 300 ml-t pisiltem, azaz

Anya szülinapján beindult az új vesém.

Másnap még egy utolsó dialízissel vettem búcsút – remélem, hogy sok évtizedre – a dialízis-géptől. Az utolsó volt a 45. művesekezelésem december 01 óta.

Még 10 napot töltöttünk a klinikán, a vesefunkcióm folyamatosan javult, a csövektől is megszabadultam. Egyre jobban voltunk mind a ketten.  Húsvétra még fogságban tartottak, de tudtuk, hogy ez csak az én érdekemben van így. Azt is tudtuk, hogy utána hazamehetünk.

…így is lett. A testvérem születésnapja előtt néhány órával hazaértünk Kópházára.

És én köszönöm mindenkinek, hogy ismét a világ legboldogabb embere lehetek!

Rengeteg embernek tartozom köszönettel.  Külön kiemelném az egészségügyi dolgozók, ápolók, asszisztensek és orvosok kedvességét, emberségét. Végig azt éreztük, hogy biztonságban vagyunk, hogy vigyáznak ránk sőt még azt is, hogy szeretnek minket.
Neveket azért nem szeretnék írni, mert egészen biztosan kimarad valaki véletlenül és én még véletlenül sem szeretnék senkit megbántani.

Egy nevet írnék külön le mégis…:

KÖSZÖNÖM ANYA!

Adri és szülei mindennapjai alapján írta: 

Feszt Tímea