Szabina születése után azonnal kiderült, hogy biliaris atresiaban szenved, 3 hetesen Kasai-műtéten esett át, ami tökéletes megoldás volt arra, hogy hosszú évekig – 17 éves koráig – szoros orvosi kontroll vizsgálatok mellett az egészséges gyermekek életét élje. 17 éves korában viszont elkezdődött a harc a túlélésért: Szabina felkerült a májtranszplantációs várólistára, közben az állapota hol jobb, hol rosszabb volt…Nagy küzdelmek után végül eljött az a nap…: a sikeres májátültetés napja.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy betegség (biliaris atresia) és én. A mi történetünk 1990.09.27-én kezdődött, és sok éven keresztül elválaszthatatlanok voltunk. Igazából nehezen szoktunk egymáshoz, 3 hetesen remek sebészekkel és Kasai-műtéttel sikerült megoldani a közös jövőt s a további életet. Ez a kapcsolat bimbózni kezdett, már ami az állapotomat illette, 17 éves koromig jól megfértünk egy testben. Kontrollra jártam és éltünk békésen. Majd jelentkeztek a problémák, tulajdonképpen az volt a csoda, hogy addig nem volt panaszom. A jó kapcsolat a biliaris atresiaval megszakadt és kezdetét vette a harc. A betegség egyik velejárója, bizonyos vénák elpattogása (portalis hypertensio), ennek következtében vérhányás, transzfúziók, tükrözések s persze a hosszú kórházi bent lét. Feküdtünk Szegeden 1, és Budapesten 2 klinikán is. Egyszer kirándultunk Esztergomba, de csak egy igen rövid időre.Teltek múltak a hónapok (október, november, december, január, február, március, április), közben
felkerültem a májtranszplantációs várólistára,
volt egy feltáró műtétem és vártam. Majd májusban rejtélyes módon adódott egy lehetőség, ami még közel sem oldott volna meg minden gondot, de nagy volt az esély arra, hogy a betegség: Szabina 1:0-ból 1:1 et tud csinálni, de a sebész: betegség, 1:0 helyesebb kifejezés, mert mi csak feküdtünk az asztalon. A műtét (splenorenalis shunt) után bár még mindig együtt a betegséggel, most már lép nélkül, de nem volt több vérzés.
Elkezdtem lábadozni, újra ehettem rendesen, és lekerült a vénás táplálék. 10-15 kg-ot fogytam a problémás időszakban, hozzáteszem nem voltam túlsúlyos kamasz. Június-július környékén engedtek haza, persze egy halom gyógyszert kaptam és rengeteg időpontot ellenőrzésekre. Akkor 3 helyre jártam kontrollra vissza vidékről. Az életveszély elmúlt egyelőre, ismételtem a 11. osztályt, mert az szinte teljes egészében kimaradt, magántanulóként tudtam csak befejezni, mert a lépágyamban tályogok jelentek meg, és időről időre besárgultam, ez pedig mindig egyenlő volt a kórházzal. Jó, azért nagyon sajnálni nem kell, amikor nem iskolában, kórházban voltam; eljutottam fesztiválra, kocsmába, ezeket pedig alkohol nélkül is nagyon lehet élvezni, főleg 18-19 évesen, újra „szabadlábon”.
Valamikor ezidőtájt csatlakoztam a Trappancs Egyesülethez is. Így teltek a napjaim, 12. osztályt már nem volt szükséges magántanulóként végigjárni. Nyelvvizsgáztam, érettségiztem, táncoltam a bálon, egy csöppet sárgán, de illett a fehér ruhához és a keringőhöz, végtére is az arany is sárga, mégis elegáns. 2010-ben felvettek az ELTE-re gyógypedagógiára, el is kezdtem nagy hévvel, ám novemberben az első zh-m napján a Transzplantációs Klinika koordinátora ébresztett, fáradjak be, meghívnak engem és májbetegségem egy „exclusive” programra, májátültetésre. Mivel ez volt a 2. riadóm már tudtam, hogy jön a mentő, bevisz, vizsgálgatnak, hogy s mint vagyok, viszont ha nem jó a máj, akkor sztornó. Ez alap. Csak jó szervet ültetnek be. A 2. riadómnál pont jó volt a szerv.
A transzplantáció napja volt az utolsó nap, a biliaris atresia és Szabina utolsó közös napja.
Nem mondom, hogy hiányzik. De el sem cseréltem volna senkivel.
Azóta persze sokkal simábban megy minden, szedem a kilökődésgátlókat, rendszeresen járok kontroll vizsgálatra, elkezdtem sportolni, bulizok és persze az egyetemen is megfordulok olykor – olykor ;).
Igyekszem a Trappancs Egyesületnek is hasznos tagja lenni, nemcsak sportolóként, hanem önkéntesként is részt veszek a mindennapokban. 2017-ben beálltam jótékony nagykövetnek, mert hiszem, hogy a sportoló szervátültetett gyerekeknek ott a helyük a Szervátültetettek Világbajnokságán! Ehhez a törekvésünkhöz az én vállalásom oldala:
Szeretném megköszönni mindenkinek – elsősorban a Szüleimnek, tesómnak és a rokonaimnak -, hogy végig támogattak.Nagyon sokat köszönhetek az egészségügyben dolgozóknak; azt a 3 orvost emelném ki, akik az életmentő műtéteim végezték: Dr. Füzesi Kristóf (1990), Prof. Dr. Kupcsulik Péter (2008), Dr. Fehérvári Imre (2010). Természetesen nagyon hálás vagyok az Ismeretlen Donornak, akitől az egészséges életet kaptam.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!
