Veseátültetett testvérek, akiknél derült égből villámcsapásként derült ki, hogy vesefunkciós értékeik rosszak, kreatinin szintjük magas, egyiküknél azonnali dialízis kezelés kezdésére volt szükség. Az I. sz. Gyermekklinika Veseosztálya gyors volt: nemsokára mindkét lány a vesetranszplantációs várólistán várt új vesére. Azóta mindketten – sőt harmadik testvérük is – átestek a vesetranszplantáción és igyekeznek veseátültetettként teljes életet élni. Következzen Virág története.
Virág vagyok – huszonéves fiatal lány.
… Lassan kilenc… Elvisznek az iskolából. Miért? A nővérem miért van Pécsen kórházban? Miért kerül fel Pestre? Én miért nem csak látogatni megyek?…. Eltelik egy nap. Miért van cső a hasamban? Miért kell ez? Miért kell mindenhez szúrás?
Miért én?
Az egész történetem a nővéremen keresztül megy át és jut el hozzám. Állandóan vérszegény volt, sápadt, fáradékony, sokkal kisebb a kortársainál. Pécsen diagnosztizálták nála a veseelégtelenséget – kétellyel. Az ottani orvos küldte fel Őt Budapestre, az I. sz. Gyermekklinika veseosztályára Dr. Prof. Reusz Györgyhöz. A kivizsgálások alatt felmerült a kérdés – van testvér? Van – hangzott a válasz. Itt kezdődött az én történetem igazán.
A dolog előjelei csak kék-zöld foltokként, fáradtságként mutatkoztak nálam. Felkerültem a testvéremhez, vért vettek tőlem, branült kaptam, majd vért, s érkezett a bejelentés: ekkora értékű kreatinin szinttel a Tenckhoff-katéter beültetése szükséges azonnal. Szüleim eldönthették, melyik fajta kezelést kapjam, így a hasi dialízis lett az én kezdő lépésem (ennek egyébként, ha lehet így mondani örülök, mert a hemodialízis akkor valahogy ijesztőbbnek tűnt – bár nem láttam, hogy a másikat „hogy alkalmazzák”). Balatoni lányként kissé nehézkesen ment a nyár, mert a katéter nem lehetett vizes, így a Balatont hanyagoltam a nyárra. A barátaim jöttek hozzám, úgyhogy azért annyira nem volt rossz. Nyár végére megbeszéltünk a klinikával egy időpontot, hogy az iskola miatt átállhassak az éjszakai gépre. A „nagy gép – kis Virág találkozása” előtt öt nappal csörgött a telefon: RIADÓ!!! Reggel volt, fél nyolc körül. Emlékszem, mert mindig nyolckor volt az első dialízisem minden nap. A mentő a következő pillanatban már ott is volt nálunk. A nap gyorsan telt, megvizsgáltak, megkaptam a szobám – merthogy én kapom meg a vesét. A sebészem bemutatkozott, kedves volt, közvetlen és megnyugtatott, már amennyire ilyenkor meglehet.
Aztán egyszer csak vittek…
A műtét után megküzdöttem az első három nappal – akkor nem is nagyon szólaltam meg. Aztán kivettek belőlem minden „kívülálló” csövet, amikor látták, hogy a vesém beindult. Megszólaltam, egy macival lettem gazdagabb – Dr. Szabó Józseftől (akkoriban „Joe-Apu” ) – és mindennap egy Kinder tojással hol Klári nővér, hol Feszt Timi (akkoriban még koordinátor) jóvoltából. A nővéreket nagyon megkedveltem, sokáig fel is jártam a kontrollok alkalmával az osztályra.
Mikor a csövem kiszedték, s nem felszívódós varratot kaptam – azon kívül, hogy én lesokkolódtam, szerintem Dr. Piros László is. A doktor úr szedte ki a varratomat, ami nálam nem volt egy egyszerű menet – igen kicsi a fájdalomküszöböm, amit rendkívül erős hanggal kompenzáltam -, de sikeresen túlléptem azon is. Így hát sűrűn jártam kontrollra – ahogy ezt ilyenkor kell.
Pár hónap otthon, csakis otthon. A látogatók jöttek, én maradtam. Egyre csak javultam és javultam! Eközben nővéremnek már két riadója is volt, de egyiknél sem volt megfelelő állapotban (mindig megfázott), ezért elkezdte a hasi dialízist.
Így már ketten jártunk kontrollra sűrűbben.
Az én kontrolljaim fokozatosan ritkultak a mostani, két-három éve stabil hat hetente változatra. A nővérem a következő évben – 2006 – nyár elején szervátültetésen esett át. Akkor én tíz éves voltam már, ő pedig tőlem kérdezett a műtétről. Lehet, hogy kicsit eltúloztam, és megijedt, mert amikor mehettem látogatni, első mondata számonkérő volt, miért mondtam, ha „nem is úgy volt” – ezzel a mondattal nyitott és én ebből tudtam, hogy jól van.
Teltek a napok, a hónapok, közösségbe kerültem újra, közben szinte semmiből sem maradtam ki igazán – tanulmányaimat elvégeztem, nem hagytam ki évet, barátnőimtől pedig heti értesítőket kaptam, mi is zajlik a külvilágban.
Átértékeltem az életet, a világot. Azóta minden napnak örülök, amit megélhetek, hiszen „adott a lehetőség – élj vele!”.
Az eltelt kilenc év alatt nagyon sokat köszönhetek az egész transzplantációnak. Elsősorban az életet. Köszönhetek neki még életre szóló barátságot is, pótanyát, pótapát, elmondhatatlanul nagy mennyiségű szeretetet. Időközben a Transzplantációs Alapítvány és a Trappancs Egyesület különböző programjaikon vettem részt, váltam a részévé, tagjává. Megismerkedtem a többi transzplantált, hasonló sorsú emberrel, akiket nagyon megszerettem. E sokféle segítség adott elég erőt, hitet, hogy végig csinálhassam.
Örökké hálás leszek az Ismeretlennek, akinek a veséjével új, egészséges életet élhetek. Köszönetet érdemel a családom mellett minden egészségügyi dolgozó, civil ember, szervezeti vezető és önkéntes segítő, aki bármilyen formában segítette a gyógyulásomat.
2011 nyarán a húgomon is diagnosztizálták a veseelégtelenséget, de még abban az évben októberben átesett a transzplantáción, azóta is jól van.
Így már hárman járunk kontrollra.
Látni a transzplantáltakat, látni a mosolyt az arcukon, hogy mennyire vidámak, hogy milyen boldogok – mert élhetnek.…És miért én? Már nem gondolkozom ezen. Hiszen élek, megkaptam a lehetőséget, esélyt az új életre. S talán azért is, éppúgy én is:
Szeretek élni!