Szalmási Donát emlékére
Ennek nem így kellett volna történnie. Te is tudod, én is tudom, mindenki tudja. Ötvenesnek kinéző hetvenesként kellett volna terelgetned a pulyákat a sípályán, a svájci vagy osztrák hegyekben, napbarnított őszes halántékkal, vigyorogva, tele élettel. Aztán otthon várt volna a sokadik nagy szerelmed, a sokadik, de az igazi, a falon unokák képei meg ezer érem az isten tudja hány féle sportból, amibe mindbe belekezdtél, és amikben persze mindből egyből jó voltál. De valamiért nem így lett, nagyon nem így.
17 évet, 4 hónapot és 10 napot kaptál összesen itt lent, velünk.
Sajnálhatnálak érte, de semmi sajnálatra méltó nem volt benned soha, meg utálnád is persze. Sajnálom magunkat, akiknek úgy kell tovább létezni Nélküled, hogy tudjuk milyen volt veled, sajnálom a világot, amiért fogalma sincs mekkora lehetőséget veszített veled, de Téged nem. A hős lovagokat, akik a legutolsó utáni pillanatig kitartanak, és szentül hiszik, hogy megfordíthatják a csatát nem sajnálni, tisztelni szokás. A te szótáradban nem szerepelt a „feladom” szó – és ilyképpen harcot sem veszthettél, még ha holmi külső szemlélőknek úgy is tűnhet – rendesen feladtad a leckét a halálnak, és ezzel az életben maradottaknak is: a legrosszabból is ki lehet, ki kell hozni valami jót, kutya kötelességünk hát utánad csinálni, próbálni. Igen, most is, amikor éppen újra tanulunk élni Nélküled.
Drága Donát! Te mindenki pótöccse, pótgyereke, pótunokája, de igaz barátja:
találkozunk még, ugye?
Donát búcsúfilmje
Jakab Ivett
