A HVG Könyvek felületén megjelent egy szerkesztett könyvrészlet Szalamanov Zsuzsával. A szövegben szerepel egy mondat, ami első olvasásra akár ártatlannak is tűnhet, valójában viszont átírja a szervátültetett gyerekek táborának történetét.
(A cikk itt olvasható: https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260111_szervatultetes-utan-hogyan-lett-a-tulelesbol-hivatas)
A mondat így hangzik:
„Két évtizede kezdeményeztem egy nyári tábor megrendezését szervátültetett gyerekeknek, testvéreiknek és szüleiknek…”
Ezen írás megszületése azért vált elengedhetetlenné, mert a fenti állítás ebben a formában nem pontos, ráadásul sajnálatos módon nem ez az első alkalom, amikor a tábor indulásáról úgy esik szó, mintha annak kezdeményezése és elindítása egyetlen ember kizárólagos érdeme lett volna.
Nem vitát kívánok generálni, hanem a tényeket szeretném pontosítani, hiszen egy olyan kezdeményezés múltját, amely családok százainak jelentett és jelent ma is kapaszkodót, nem szabad egyetlen mondattal kisajátítani. A tábor nem egy ködös legenda, hanem egy pontosan nyomon követhető, közös munka eredménye. A tábor nem díszlet, nem anekdota, nem “valakinek a sztorija”, hanem munka. És a munkának története van, kezdete van és igen: a kezdethez nevet is lehet kapcsolni, csak ehhez előbb az igazat kell elmesélni. A kameráknak, az újságíróknak, az érdeklődőknek, és legfőképp azoknak a családoknak, akiknek ez a tábor nem “sztori”, hanem életük egyik biztos pontja.
2002: amikor ez már nem “ötlet” volt, hanem mindennap
Én nem úgy kerültem közel a szervátültetett gyerekekhez, hogy egyszer csak “kitaláltam” valamit róluk, hanem úgy kerültem közel, hogy bent voltam ott, ahol a mondatok nem hangzatosak, hanem szükségesek.
A saját írásomban – ami megjelent a HVG kiadásában, Mocsonoky Anna Szervátültetett vagyok című könyvében is pontosan leírom:
2002-ben kezdtem el az I. sz. Gyermekklinika veseosztályán a művesekezelt gyerekekkel beszélgetni a betegségről és a transzplantációról. A személyes motivációt a professzoraimtól (Perner Ferenc, Alföldy Ferenc, Járay Jenő) tanult elhivatottság és a betegek iránti felelősségérzet adta.
2003-ban Dr. Remport Ádám segítségét kértem, hogy hogyan lehetne ebből valami komolyabb, valódi rehabilitációs program.
És itt jön a rész, amit sokan nem szeretnek hallani, mert nem romantikus: a gyerektábor ötlete villámgyorsan jött. A megvalósítás viszont nem, hiszen ahhoz háttér kellett, partner kellett, valaki akivel és akin keresztül el lehet indítani.
Dr. Remport Ádám ekkor hozott össze a Transzplantációs Alapítvány kuratóriumi elnökével, Szalamanov Zsuzsával – és 2004-ben közösen rendeztük meg az első “Mi is nyaralunk” szervátültetett gyermektábort. Mocsonoky Anna könyvében azt is leírtam, hogy 10 évig voltam Zsuzsa mellett táborvezető.
Ez nem “emlék” és nem “érzés”. Ez egy (több) nyomtatásban megjelent kronológia.
A pad a Transzplantációs Klinikánál: amikor a lavina elindult
A Transzplantációs Alapítvány kiadásában megjelent (felelős szerkesztő: Szalamanov Zsuzsa) TRAPPANCS újság első számában szerepel, hogyan indult el az egész “lavina”: kontrollvizsgálatra várva ott ült a Transzplantációs Klinika ambulanciája előtt a padon, én pedig – Remport doktor tanácsára – leültem mellé beszélgetni, és bedobtam az ötletet: kellene egy gyermeknapot szervezni a szervátültetett gyerekeknek.
A reakció is benne van: “tényleg”, “milyen jó ötlet” – majd másnap jött a telefon a konkrét tervvel: egy szeptemberi szombaton elhajózni Visegrádra, programokkal és ebéddel, aztán vissza. És ez nem beszélgetés maradt: ebből lett a Gyermekhajó, többször, nagy sikerrel.
Aki valaha szervezett programot gyerekeknek, pláne beteg gyerekeknek, pontosan tudja: a “milyen jó ötlet” és a “meg is csináltuk” között nem egy kávényi távolság van. Telefonok, felelősség, szülők, biztonság, logisztika, és közben az a fajta feszültség, amit kívülről senki nem lát – mert a gyerekeknek nem ebből szabad érezniük semmit.
A “kell egy csapat” nem díszmondat
A TRAPPANCS újságban az is megjelent, mi történt ezután: Zsuzsa néni “ekkor még nem tudta, hogy elindult a „lavina”. Pár hét múlva én már a szervátültetett gyerekek nyaralásának ötletével kerestem meg, amihez Remport doktor támogatót is ajánlott: dr. Grózli Csaba – akkoriban Fujisawa színekben – elsőként biztosította a támogatásáról.
Két nap sem telt el, és jött a kérdés Zsuzsától: a Club Aliga megfelelő hely-e, mert lenne ott egy hét táborozási lehetőség. Újabb két nap, és Tarján Iván jelentkezett, hogy megrajzolta a tábor logóját.
Ez a rész nekem mindig különösen fontos, mert itt látszik, hogy az indulás nem legenda, hanem folyamat. Egy csapat működése, egy-egy telefonhívás, ami mögött konkrét lépések vannak és ami nem “poszt”, hanem valóság.
És igen, az általam kitalált TRAPPANCS újság első száma ezzel is indít: “Kell egy csapat. Akik valóra váltják az álmainkat, akikkel a legkószább ötletekből is tervet lehet kovácsolni, és akik a terveket valósággá varázsolják.”
Csakhogy a “kell egy csapat” nem azt jelenti, hogy utána bárki kedvére átszínezheti, honnan indult az egész. A csapat nem díszlet, hanem valóság. És a valóságban a dolgoknak kezdete van és szereplői vannak, akiknek nevük van.
Nem legenda, hanem szakmai háttér
A történetben van egy név, ami nem maradhat ki, mert nélküle az egész félmondatokra esne szét.
Dr. Remport Ádám szerepét leírtam Mocsonoky Anna HVG által kiadott könyvében: Remport doktor volt az, akivel 2003-ban arról beszéltem, hogyan lehetne komplex rehabilitációs program, és ő volt az, aki összehozott a későbbi alapítványi partnerrel, amiből 2004-ben megszületett az első tábor.
És Dr. Remport Ádám neve ott van a TRAPPANCS újságban is, ahol külön köszönetet mondtam neki (és Dr. Szabó Józsefnek) a tanácsokért, ötletekért, kritikai megjegyzésekért, bátorításért.
Ez azért fontos, mert amikor a történet pontosságáról beszélünk, akkor nem “én mondom vs. te mondod” helyzetben vagyunk, hanem ott, hogy a szakmai háttér is ott áll mögötte, és ennek nyoma van.
Miért írom le mindezt most?
Mert nem mindegy, hogy mi marad meg.
A tábor a gyerekeknek nem “program”: egy hét, amikor nem kell magyarázkodni, amikor nem ők a “különleges esetek”, hanem egyszerűen csak gyerekek. A testvéreknek is helyük van, mert a testvérek is cipelik a terhet, csak csendesebben. A szülőknek pedig sokszor ez az első alkalom, amikor nem egyedül érzik magukat a gondjaikkal.
És ha ezt komolyan vesszük – márpedig komolyan vesszük –, akkor a történetét is komolyan kell venni.
Nem azért, mert nekem fontos a “dicsőség”. Hanem mert a pontatlanság ragadós. Egy mondatból holnap kettő lesz, egy félrecsúszott történetből pedig pár év múlva “úgy volt mindig”.
Én ebben nem vagyok partner.
A történelem nem attól lesz szép, hogy kisimítjuk. Attól lesz szép, hogy igaz.
Zárszó
A tábor ma már nagy. És ez jó.
De épp ezért nem mindegy, hogy a múltját ki, hogyan és milyen pontossággal meséli el.
Kell egy csapat. Mindig kellett.
És kell az igazság is.
Feszt Tímea