Dávid 1995-ben született, 1 éves kora körül derült ki vesebetegsége.  Az I. sz. Gyermekklinika veseosztályán Reusz professzor gondozása mellett 6 éves koráig sikerült “húzni az időt”, ekkor viszont már elkerülhetetlenné vált a veseátültetés. Szülei azonnal jelentkeztek élődonornak, mindketten szívesen adták volna egyik veséjüket kisfiuknak. Dávid végül édesapja veséjét kapta meg 2001 novemberében történt meg az élődonoros vesetranszplantáció. 2005-ben kezdett el úszni, a szervátültetett magyar válogatott tagjaként éremgyűjteményében számos hazai- és nemzetközi verseny arany-; ezüst- és bronzérme található meg. 

Dávid 1995. május 15-én született, napra pontosan; még a doktor úrnak is a kedvében járt, mert megvárta a hétfő reggelt. Amikor megszületett még megmutatták, utána már csak azt hallottam, hogy át kellett szállítaniuk a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára, mert magzatvizet nyelt. Mondanom sem kell, hogy mennyire fájdalmas volt a többi kismama között, akikhez hozták a babájukat, én meg csak fényképről nézegethettem…  és számoltam a napokat.

Végre eljött a nap, mikor megnézhettem Dávidot. Az inkubátorban a többi pici csöppség mellett nagyon nagy baba volt. Megnyugtattak minket, hogy szerencsére nem nyelt magzatvizet, de azért a biztonság kedvéért kap egy 10 napos antibiotikumos kúrát; amint letelik vihetjük is haza. Mikor hazatértünk végre gondoltuk hogy túl vagyunk a nehezén, és most már minden rendben lesz. Vissza kellett járnunk ellenőrzésre, mindig mindent rendben találtak. (Megjegyzem, hogy mint tapasztalatlan anyuka szóltam, hogy szerintem nem úgy fejlődik, mint ahogy kellett volna; de azt mondták minden rendben.) 10 hónaposan már elindult, kicsit vékonyka, de erős kisbaba volt.

Az evéssel kapcsolatban mindig ki kellett találni valami játékos formát, mert nem volt a kedvenc időtöltése. Teltek a hónapok, már több mint 1 éves volt, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy elég sokszor elesik; mintha megbotlana a saját lábában.Eleinte még csak ügyetlenkedésnek tűnt; de ahogy egyre többször megtörtént, felfigyeltünk rá, hogy a lábai térdnél kifelé görbülnek, és ez a görbület csak fokozódott. Elvittem az ortopédiára, több helyen is megfordultunk, kaptam olyan válaszokat, hogy „lóra termett magyar gyerek”; és hogy ne adjak rá pelenkát, mert attól is lehet, hogy fokozódik a görbület.

Sajnos értelmes választ nem kaptam. Amikor már ott tartottunk, hogy jóformán minden lépésénél elbotlott, akkor elhívtuk a háziorvost, hogy valamit most már mondjon, és igenis nézze meg, hogy valami nem stimmel. Így sikerült elérnünk, hogy csináljanak egy teljes vérképet (már többször csináltak, de csak részlegeset; azon csak annyit láttak, hogy vérszegény, biztos ezért nem eszik jól;  kapott vasat, és el volt intézve), és a csuklójáról egy röntgenfelvételt, ami egyértelműen kimutatta, hogy angolkóros, a vérképből pedig hogy

valami a veséjével nagyon nincs rendben.

A háziorvosnak köszönhetően elkerültünk az 1.sz. Gyerekklinikára Reusz professzor úrhoz, ahol nagyon jó kezekben voltunk. Neki köszönhetjük, hogy Dávid lábai teljesen kiegyenesedtek, az értékeit amennyire lehetett rendben tartotta, hogy minél később kerüljön sor a transzplantációra. Ezt sikerült kb. 6 éves koráig megtartani, amikor felvetődött, hogy esetleg felajánlanánk az egyik vesénket;  ám az élődonoros veseátültetés akkoriban még elég gyerekcipőben járt. Ennek kapcsán kerültünk a Transzplantációs Klinikára Remport doktorhoz, aki nagyon készségesen elmesélt minden lehetőséget, számíthattunk rá minden kérdésben. Elkezdődtek a kivizsgálások, először engem vizsgáltak, de az ultrahangnál felmerült egy kis probléma, ezért inkább az apukát nézték. Neki egy kicsit nagyobb volt a veséje, de úgy találták, hogy inkább ő lesz a megfelelő donor. Az idő már nagyon sürgetett, mert megemelkedtek az értékei Dávidnak, ezért mindenképpen szükség volt vagy a dializálásra, vagy a transzplantációra.

November 08. A transzplantáció napja. 

A nagy nap. Részemről eljöttek a nehéz órák, hiszen a kisfiamat Dávidot és a férjemet, Andrást is bevitték a műtőbe; de éreztem, hogy minden rendben lesz. Perner professzor úrnak köszönhetően megtörtént a műtét, ami az elmondás szerint nem volt egyszerű a nagysága miatt. Apa veséje egyből működni kezdett Dávidban, már a műtőasztalon beindult, az értékei visszaálltak teljesen, másnap már rohangált a folyosón. Az apukát jobban megviselte a műtét, de erősítette a tudat, hogy a kisfia rendben van. Mindketten felépültek, ma már csak a műtét helye látszik.

Rajz: Török Tamás

Dávid nem szeret visszaemlékezni a történtekre, olyan, mintha törölte volna az egészet, és meg sem történt volna. Az általános iskola után leérettségizett, tanul, bulizik, éli az egészséges fiatalok életét.

Valahogy úgy érzem, mindig jó helyre sodort minket az élet, nagyon jó emberektől kaptunk segítséget, amit nem tudunk eléggé megköszönni.

Dózsa Kriszta, Dávid édesanyja

Szólj hozzá!

hozzászólás

Share This