Szabina 26 éves, alapbetegsége miatt májátültetésre és veseátültetésre volt szüksége 9 éve. Azóta rengeteg minden történt vele, úgy gondolja, hogy most rajta a sor, Ő szeretne segíteni a szervátültetett kisebbeken.

Visszatekintve már a születésemkor sem mentek teljesen rendben a dolgok, nem nagyon akartam előjönni, jól éreztem magam odabent – farfekvésben, magam alá húzott lábakkal.  De 1991. február 11-én Szolnokon mégis kénytelen voltam körülnézni idekint. Erre természetesen magamtól nem voltam hajlandó, ezért császármetszéssel segítettek a világra. Nekem csak aludnom és ennem kellett volna, de ezt akkor nem tudtam, ezért inkább folyamatosan ordítottam. Mégis úgy tűnt két hónapos koromig, hogy minden rendben van, aztán

egy orvosi vizsgálaton derült ki, hogy egyáltalán nincs rendben semmi.

Kombinált máj- és veseátültetés után

A gyermekorvos kórházi kivizsgálásra küldött, ahol az ultrahang vizsgálatom alatt fejüket csóváló fehér köpenyes kórházi dolgozókat látva már édesanyám is tudta, hogy baj van.

2 hónapos koromban kerültem a budapesti I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika Újszülött osztályára, ahol hamarosan kiderült a pontos diagnózis: policisztás vesebetegség és májfibrózis. A szüleim a kezdeti sokk után elkezdték feltenni a kérdéseiket a kezelőorvosaimnak, amire sok lehetőségük volt, hiszen rengeteg időt töltöttem kórházban.

Emellett azon igyekeztek, hogy minél normálisabb életet élhessek: óvodába, majd iskolába jártam és csak egy dolgot nem értettem: miért kell gyógyszereket szednem? Hosszú évek teltek el úgy, hogy rendszeres orvosi kontroll vizsgálatokkal, vérvételekkel,  időnként kórházi befekvésekkel és gyógyszerekkel kordában tartható volt a betegségem.

Az évek múlásával a rendszeresen szedett gyógyszerek száma és a vérnyomásom emelkedett, rendkívül fáradékony és vérszegény voltam és óriási hasam volt.  Az iskolai testnevelésóra alól teljes felmentésem volt, gyógytestnevelés keretében jártam úszni, amit akkor nagyon szerettem – kivéve a rajtkőről indulást. (Ennek a későbbiekben lesz még jelentősége).

Az általános iskola után gimnáziumban tanultam tovább, itt már a testnevelésóra közelébe sem mehettem, a tanáraim nem vállaltak értem felelősséget, ami természetesen egy középiskolás számára nem feltétlenül kapcsolódik össze a nehéz sorssal.

16 éves koromban, 2007 tavaszán egy vérvétel alkalmával szembesültünk azzal, hogy a vese- és májfunkciós értékeim elérték azt a határt, hogy a gyógyszeres kezelés kevés lesz ahhoz, hogy életben maradjak. A veseátültetés szótól is halálra rémültünk, de a májbiopszia után kiderült, hogy a helyzet súlyosabb, mint gondoltuk:  kombinált vese- és májátültetés mentheti meg az életemet.

Az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán Sallay Péter doktor részletesen és hosszan elmondott mindent, próbált minket megnyugtatni, majd a Transzplantációs Klinikára irányított, ahol néhány hónap alatt elvégezték a szükséges vizsgálatokat és felkerültem a transzplantációs várólistára: egyszerre lettem a vesetranszplantációs- és májtranszplantációs várólista tagja is.

A várakozási idő alatt a kreatinin szintem 700-ra emelkedett, így szükség volt művesekezelésre is. Mérlegelve az akkori élethelyzetünket, éltünk a Gyermekklinika által felajánlott éjszakai hasi dialízis lehetőségével, így esténként otthon, a saját ágyamban dolgozott a gép, amíg én aludni próbáltam. Várakozás, iskola, dialízis, kontroll vizsgálatok – ez volt a mindennapok körforgása. Hol jobban voltam, hol rosszabbul, de azt mindig tudtam, hogy élni akarok.

…majd megszólalt a telefon

2008. június 17-én este 20:30 perckor jött az a hívás, ami megváltoztatta az életemet: a vonal végén kellemesen megnyugtató női hang érdeklődött a Transzplantációs Klinikáról, hogy hogy vagyok, nem vagyok-e megfázva, majd elárulta, hogy riadóm van: ez azt jelentette, hogy valaki, valahol, valamelyik intenzív osztályon meghalt és a vércsoportja, valamint a testméretei alapján – többek között – bennem élhet tovább.

Nem volt idő ezen gondolkozni, nem volt idő felfogni. Természetesen egyből indultunk a budapesti Transzplantációs Klinikára, ahol egy gyors kivizsgálást követően kora reggel betoltak a műtőbe, ahonnan Fehérvári doktor és az Őt segítő csapat aznap estig már ki sem jött: remek munkát végeztek!

Tökéletes májat, vesét és transzplantációt kaptam!

Újjászülettem. Az első napokban az Intenzív Osztály vigyázott rám, rengeteg cső volt bennem, de napról napra, hétről hétre erősödtem, elkezdtem újra érezni az ízeket, elkezdtem újra élvezni az életet, kinyílt a világ.  Egyetlen ellenségem volt ebben az időszakban: a szteroid, amit muszáj volt szednem akkor is, ha a tükörbe nézve egy óriási lufit láttam a fejem helyett, de azt is tudtam, hogy ez csak átmeneti és el fog múlni. Ettől eltekintve egészségesnek éreztem magam és imádtam az élet minden percét.

Azóta két születésnapom van:

június 17-én tartjuk a másodikat, ahol a torta mellett egy mécses is ég azért az Ismeretlen Emberért, akinek köszönhetem az életemet. Örökké hálás leszek neki és örökké vigyázni fogok arra, amit rám bízott.

A transzplantáció utáni hetek

A gimnáziumban halasztottam egy évet, de tavasztól elkezdtem úszni, illetve inkább csak úszkálni, csatlakoztam a Trappancs Egyesülethez, ahol sok fiatal sorstársammal együtt éljük az új életünket.  A Trappancs  (és Trappancs Timi) fogalom lett mindannyiunk számára:  jó tartozni valahova, jó tudni, hogy van egy háttér, ahol bármikor segítséget kapunk, ahol meghallgatnak. Emellett fontos szerepe van a sportnak is, mindenkinek segítenek megtalálni a megfelelő, személyre szóló sportágat.

Így lettem én tollaslabdázó…

2009-ben kezdtem el tollaslabdázni, emellett folytattam az úszást is. Heti több edzéssel elértem, hogy óriási szerencsével és a Trappancs segítségével bekerültem a 2010-es Magyar Szervátültetett Válogatottba, akik Dublinban a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa Bajnokságán képviselték hazánkat. Az egyik pillanatban úgy éreztem, hogy az 1 év tollaslabdázással töltött idő alatt mindent megtanultam, amit csak lehetett és bárkit legyőzök, a másik pillanatban meg úgy, hogy semmit nem tudok és bárki legyőz…

Természetesen kikaptam és még azt sem mondhatom, hogy rendkívül erős mezőnyben, pusztán csak rutinos, jó tollaslabdázókkal kerültem össze…

Így lettem én úszó…

Az uszodában 100 méter mellúszásban ott volt kiskorom rettegett réme: a rajtő.  Mivel mindenképpen nyerni szerettem volna, nem vártam meg a sípszót, már előtte belepottyantam a medencébe…

Így lettem én bowlingozó…

Ez a két élmény el is vette a kedvemet ettől a két sportágtól, viszont új kapuk nyíltak előttem:  kipróbáltam a bowlingot, amiről addig azt gondoltam, hogy csak egy játék, de egy edzés keretében kiderült számomra, hogy sokkal több egy játéknál (és sokkal fárasztóbb is).   A 11-es bowling golyó a szívemhez nőtt és elhatároztam, hogy versenyszerűen foglalkozom ezzel a sportággal. Így is lett: azóta heti két-három edzés mellett a Szervátültetettek Világbajnokságán és Európa Bajnokságán is állhattam már a dobogó tetején és továbbra is feltett szándékom a bowlingozás összes technikai fogását megtanulni.

Közben leérettségiztem, majd OKJ-s képzés keretében fogtechnikusi- és fogászati asszisztens végzettséget szereztem, az átlagos fiatal lányok életét éltem, kontroll vizsgálatra már csak 6-8 hetente kellett járnom, a naponta kétszer szedett gyógyszerekhez pedig annyira hozzászoktam már kiskoromtól kezdve, hogy automatikussá vált az évek során, soha nem felejtem el a gyógyszerszedést.

A kontroll vizsgálat alkalmával többször elhangzott, hogy túl nagy a lépem, ami nekem nem okozott panaszokat, de a vérképemen látszott és nem lehetett tovább halogatni az ezzel való foglalkozást: 2012. novemberében befeküdtem a Transzplantációs Klinikára, ahol két nap múlva megtörtént ultrahang-vezérelve a lépem „elhalasztása”. Az aznap egészen tűrhető volt és arra gondoltam, hogy most már biztosan tökéletes leszek… de átmenetileg nem így lett.

A következő naptól kezdve betegebbnek éreztem magam, mint valaha és sokkal rosszabbnak éreztem mindent, mint a transzplantáció előtt. Néhány nap múlva hazaengedtek, mert abban egyetértettünk, hogy otthon gyorsabban gyógyulok.  Sajnos ez akkor nem így lett, napról napra gyengébb lettem és a gyógyulás helyett egyre rosszabbá vált minden, már önállóan járni sem tudtam.  Kórházi befekvés lett a vége, ahol végül transzfúzióval, gyógyszerekkel és a klinikai levegővel meggyógyítottak, de lelkileg ez az időszak jobban megviselt, mint amikor transzplantációra vártam. 2013 tavaszára nyertem vissza a testi-lelki erőmet.

Azóta? Minden rendben van! 

3 havonta kell kontroll vizsgálatra járnom, maradt a napi kétszeri gyógyszerszedés, igyekszem a fertőző betegségeket elkerülni és úgy gondolom, hogy tökéletes életem van.  Készülök a Szervátültetettek Világbajnokságára, ahol a világbajnoki címemet szeretném megvédeni – még mindig bowling sportágban. Örömmel élem meg a mindennapok minden percét, és hiszem, hogy az „elvesztett” éveknek is megvolt az értelme.  A családom, a barátaim, a sporttársaim mindig mellettem álltak és a támogató szeretetük segített abban, hogy elérjem a teljes életet.

Lehetetlen próbálkozás lenne felsorolni, hogy hány embernek köszönhetem ezt: rengetegen segítettek nekem/rajtam ezen évek alatt.

Arra gondoltam, hogy most én szeretnék segíteni (avagy: Így lettem én futó):

A Trappancs Egyesület mindennapi életében kialakult az a rendszer, hogy a „nagyok”, azaz mi segítenek a kisebbeknek, ami egyrészt természetes is, másrészt nagyon jó érzés. Az, hogy amikor velünk vannak a szervátültetett gyerekek, akkor figyelünk rájuk mi is, ösztönös.

De én most ennél többet szeretnék tenni értük:  látom őket edzéseken, látom őket versenyeken, ismerem az életük történetét és tudom, hogy ők is megküzdöttek azért, hogy itt lehessenek, akárcsak én, tudom, hogy született győztesek és azt szeretném, ha ezt a Szervátültetettek Világbajnokságán is meg tudnák mutatni.

Ezért aztán jótékony futó nagykövetnek álltam azzal a céllal, hogy segítek összegyűjteni a Világbajnoksághoz szükséges pénzt a Trappancs Egyesületnek.  Ezért a vállalásomért elkezdtem hetente több alkalommal futni, nem sokat, nem gyorsan, de rendszeresen, az első nagyobb futóverseny, amin már részt vettem, az Óbudai Futófesztivál volt, de folytatom tovább!

Ez volt a kampányom:  http://jougyekert.hu/hu/jo_ugyek_tamogatoinak/kovetek_es_vallalasaik/elek_szervatultetes_utan.html#.WPueUBOLSUk

Nekünk Trappancsoknak az adó 1%-ok felajánlása is nagy segítség, kérem, hogy azt ne tegyék meg, hogy nem rendelkeznek.  A Trappancs Egyesület adószáma: 18642885-1-41   és nagyon hálásan köszönjük az adó egy százalékokat is.

Köszönöm mindenkinek, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy elolvastak, köszönöm, hogy szurkolnak nekem , köszönöm, hogy segítenek!

 

/Hasznos Szabina gondolatai alapján írta: Feszt T./

Share This