Március 21-ét – a 10.000 hazai szervátültetés alkalmából – a Magyar Szervátültetettek Szövetsége az Ismeretlen Donorok Emléknapjává nyilvánította. A Fiúmei úti Sírkertben tartott hagyományos megemlékezés itt megtekinthető.
“Ha eljön a nap, amikor a testem egy fehér lepedőn fekszik egy gondosan megágyazott matracon egy kórházban és az orvos kimondja, hogy az agyam megszűnt működni és akármilyen okból, de az életem megállt:
Adjátok a szememet egy olyan embernek, aki sohasem látta a napfelkeltét, egy kisgyermek arcát vagy a szerelmet egy nő szemében.
Adjátok a szívemet egy olyan személynek, akinek a saját szíve nem okozott mást, csak végtelen fájdalmas napokat.
Adjátok a véremet egy olyan tinédzsernek, akit az autója roncsai alól húznak ki, hogy láthassa az unokáit játszani.
Adjátok a veséimet olyanoknak, akiknek az élete egy géphez kötött.
Vigyétek a csontjaim, minden izmom, minden szálat és ideget a testemből, hogy lehetővé tehessék, hogy egy béna gyerek járni tudjon.
Vizsgáljátok meg testem minden apró szögletét. Vigyétek minden sejtjét, ha szükséges és növesszétek őket, hogy egy napon egy néma fiú felkiálthasson egy denevér láttán és egy süket lány meghallhassa az ablakát verdeső esőt.
Égessétek el azt, ami belőlem megmaradt és szórjátok szét hamvaim a szélbe, hogy növekedni tudjanak a virágok.
Ha valamit mégis el kell temetnetek, azok legyenek a hibáim, a gyöngeségeim és az előítéleteim.
Ha emlékezni akartok rám, tegyétek azt egy kedves cselekedettel vagy szóval egy olyannak, akinek szüksége van rá…”/Robert N Test: Emlékezni rám/
Hálát adunk, egy pillanatra ma megállunk. Elmerülünk gondolatainkban, egy kis csönd lesz elménkben. Visszagondolunk most azokra a percekre, amikor valakiknek a fájdalmas elbúcsúzás, nekünk pedig öröm járta át szívünket. A halál magában hordozza az újjászületést. A fájdalom és öröm keserédes elegye érezhető most torkunkban.
Az elmúlást a legnehezebb elfogadnunk. S mi nem is fogadtuk el, mi küzdöttünk, akartuk, hogy tovább legyen. Feladatunk van. S ezt ne felejtsük el, egyetlen rohanással teli napon sem. Felkelünk, iskola, munka, kisebb és nagyobb gondok, rohanás – ilyenek a mindennapjaink. Hiába panaszkodunk nap mint nap, ez az élet a mi legnagyobb kincsünk.
Mi kaptunk még egy lehetőséget. Ezt sosem szabad elfelejtenünk, még a rohanó mindennapokban sem. Arra kell gondolnunk, hogy nekünk valamiért eggyel több esély jutott. Így hát arra bíztatok mindenkit, aki itt van, hogy ne hagyjuk ezt az új esélyt csak elszivárogni a mindennapokban. Tudatosan tegyünk többet és többet, gyűjtsünk élményeket, olvassunk, járjuk a természetet, tanuljunk valami újat, sportoljunk. Szárnyaljunk, akár a főnixmadarak. Arra kell törekednünk, hogy valóban legyen annak értelme, hogy mi elnyertük ezt az új lehetőséget, ezt az új életet. Mert hiába kaptuk meg, ha nem élünk vele igazán.
Most pedig adjunk hálát azért, hogy itt lehetünk, emlékezzünk egy mécses meggyújtásával arra, akitől új életet kaptunk; köszönjük meg egy szál virággal ismeretlen donorjainknak új életünket.
Kovács Anna
Két fa, együtt, testvéri lombban,
két harang egy mese-toronyban,
sírunk siralmas kényszerekben,
mégsem élt senki soha szebben, –
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
harang-szívünkkel csak kacagjunk,
nagyon gonoszak és nagyon jók:
legyünk az istenhez hasonlók.
/Szabó Lőrinc/
