Ébredések

Németh Georgina előadása a Magyar Transzplantációs Társaság 2014. évi kongresszusán

‘’Ha az élet mindig a legideálisabb és sérthetetlenebb medrében csorog, akkor én most nem itt, hanem a világ másik végén keresem a válaszaimat, 24 éves Wilson kóros lányként. Tegnap Afrikában voltam, a swahili paradicsomban ahol a világ legszegényebbjei élik lelki gazdagságukat. Holnap lehet, hogy Amerikában ébredek.”

Így mutatkoztam volna be, ha egy évvel ezelőtti önmagamat kérdeznék.

Most ébredjünk fel együtt, közösen! Az élet nem ideális eset, és nincs benne sérthetetlen. Sem ember, sem pillanat. De képességünk van rá, és miénk a választás joga, hogy jobbá tegyük.

Afrikában hunytam le a szemem, de valahol egészen máshol ébredtem. Londonban. Már nem voltam Wilson kóros. Egy fél világ, 2 kontinens és 5 ország után a féltudattól a teljes leszedáláson át, egy több órás műtétet követően májtranszplantált túlélőként nyitottam ki a szememet. Az időzítés, a szerencse, egy történelmi megállapodás 2 ország közt, az orvostudomány és egy ember, az ember családja, akik a szervdonáció mellett döntöttek, mikor eljött az idő.

Egy vélemény, egy álláspont, egy kimondott szó: IGEN! Ez annyit jelent: ÉLET.

Ma Németh Georginaként mutatkozom be, pár nap híján 1 éves májtranszplantált lány vagyok.

Boldog vagyok.

Tudtam, hogy megtörténhet, de sosem hittem benne, hogy leállhat a májam. Egy másodpercig sem gondoltam, hogy transzplantációra lesz szükség. Az első üzenetem Anyukámnak: szia Anya, visszaértem Máltára, nem érzem jól magam , behoztak a kórházba. Ne aggódj a májamat megnézték, minden rendben vele, szeretlek

Szalagszakadás, minden elsötétül.

Minden fekete, tompák a hangok, sötét van. Kis foltokban színek derengnek, a máltai nővér sír az ágyam mellett. Meg kéne vigasztaljam? Nem tudom, újra sötét lesz…

Ébredés

Felsejlő színek, egy kellemesen hideg kéz a homlokomon. Anya. “Minden rendben kicsim, Londonban vagy, új májat kaptál! Itt vagyunk veled, szeretünk” Tudom. Tudok mindent, de semmi emlékem sincs. Nem tudok mozogni, beszélek de nem értik. “Kicsim, én nem tudok angolul…!” I know… csak ezt ismételtem, és próbáltam mosolyogni. Sötétedik, újra 1 hónap telt el így, könnyekkel és mosolyokkal, látomásokkal és valósággal. Vizes tüdővel, szívleállással, legyünk nyersek, klinikai halállal, de visszatéréssel. Altatással és ébredésekkel. Túléléssel, és felépüléssel. Szeretettel… Különleges karácsonnyal, a kis karácsonyfámmal.

Új évvel, új májjal, új élettel.

Kezdjetek el élni, legyen mit mesélni… Mi elkezdtük. Megtanultam, az igazán nagy lépésekhez nem kell kontinenseken átrohanni, több ezer mérföldeket repülni, mindent feláldozni. Ölelni kell, lélegezni. Ki mikor ölelt utoljára? Mikor vett akkora lélegzetet, hogy érezze, az milyen jó és finom is? Ahhoz, hogy élhess, talpra kell állni, mi több, megtanulni járni. Elesni de megkapaszkodni, újra felállni.

Bevallom, 1 hónap után, mikor kiengedtek a kórházból féltem. Egyedül éreztem magam, nem találtam a helyem. Nem éreztem magam a többiekhez valónak, nem pedig egyáltalán életre valónak. Hónapok teltek így, míg eljött a hazarepülés lehetősége. majdnem 1 év után, újra Magyarországon voltam. Nem tudom azt mondani, hogy a családom közelségén kívül bármi is könnyebb lett volna. Az egészségügy is más, féltem, kicsit mindentől. Tudtam, hogy vannak mások is, akik ugyanezeken mentek át, de mégis, hol?

Merre induljon el valaki, aki kicsit épp sehova sem tartozik?

A világon vannak fizikai és elméleti dolgok. Ébredt már fel a testem, a szervezetem, de a leglényegesebb ébredést azt hiszem a Trappancs Egyesületnek köszönhetem. Ez amolyan lelki ébredés, új erőre kapás. Végre éreztem, hogy megértenek. Nem mint orvos a beteget, hanem ember, az embert, sorstársat.

Egy baráti hátbavágás milliószor többet jelent, mint az őszinte sajnálat. Láttam mást ott, ahol hónapokkal azelőtt én magam voltam. Lehettem az, aki tapasztalatot oszthatott meg olyannal, akit még az ismeretlen kérdései gyötörnek. Lehetőségem van példát mutatni, jónak lenni, küzdhetek, versenyezhetek, teljesebb életet élhetek, mint valaha. Az élet továbbra sem (és senkinek sem) egy akadálymentes gyalogmenet, de mindentől függetlenül, egy ideje boldog emberként mutatkozhatok be, hányan mondhatják el ugyanezt manapság? Két dolgot adnék át, ami szerint szerintem az élet ketyeg:

Mindig IGEN! – a szervátültetés életet ment, és nincs mese,

Kell egy csapat! Köszönöm!

Gina azóta 2016-ban a Szervátültetettek Európa Bajnokságán atlétika- és úszás versenyszámokban is állhatott a dobogó tetején. Rajzol, sportol, teljes életet él, ezenkívül a Trappancs futó nagyköveteként is igyekszik segíteni.