Zoli 15 éves koráig az egészséges gyermekek életét élte: tanult, iskolába járt, sportolt, versenyekre járt. 2005. augusztusában azonban hirtelen megváltozott az élete: egy véletlen folytán kiderült magasabb vérnyomási értéket követő laborvizsgálat már veseelégtelenséget mutatott ki nála. Zoli néhány hét alatt ismerkedett meg az urémia, fistula, dialízis szavakkal… Majd később már a vesetranszplantáció, várólista, donor, veseriadó jelentésével. Néhány hónap művesekezelés után megérkezett a várva várt hívás: veseriadója van. A budapesti Transzplantációs Klinikán még aznap átesett a vesetranszplantáción.
Debrecenben születtem 1989. november 14-én. 15 éves koromig a hétköznapi gyerekek életét éltem, vidám, örökmozgó és jó tanuló gyerek voltam, aki imádott közösségben lenni. 6 éves koromtól kezdve fociztam, maga a sport az életem részévé vált és mondhatni sikeres is voltam benne.
2005 augusztusában azonban minden megváltozott…
Gyerekként nagyon ritkán voltam beteg, leszámítva 1-2 mandulagyulladást – amin a legtöbben átesünk kiskorban. Így mikor magasabb lett a vérnyomásom az átlagnál, még nem is gyanakodtunk arra, hogy ebből probléma lehet. A biztonság kedvéért elmentünk a háziorvoshoz, aki azt mondta, hogy ez a serdülőkorral jár. Majd kinövöm, még a laborvizsgálat sem szükséges. Ebbe belenyugodva nem is nagyon aggódtunk, míg el nem jött a megszokott sportorvosi vizsgálat a bajnoki szezon előtt. A megszokott vizsgálatnak nem éppen az lett az eredménye, mint vártuk…
A vérnyomásom már olyan magas volt, hogy a játékengedélyt sem adták meg, sőt még el is tiltottak. Időm sem volt rendesen elkeseredni, hiszen már aznap este ügyeletet kellett hívni hozzám, olyan rosszul lettem. Erről az estéről nem sokra emlékszem, gyakorlatilag mint egy filmszakadás. Az ügyeletes orvos is felhívta a figyelmünket arra, hogy érdemes komolyan venni a helyzetet és utána járni a problémának, vizsgáltassam ki magam megfelelően.
Tanácsának megfelelően Debrecenbe mentünk tovább, ahol végre megcsinálták a megfelelő laborvizsgálatot. Az eredmény 300 feletti kreatinin és 25-ös karbamid. Emlékszem, az évnyitóm napján kellett mennem a Debreceni Klinika nephrológiai osztályára a következő vizsgálatra, azonban onnan már haza sem engedtek. Egyre több vizsgálat, egyre több gyógyszer… Azonban ez sem segített, az állapotom egyre inkább romlott, volt olyan hét, amikor a vizesedés következtében 14 kg-t híztam! Sosem egyszerű szembenézni azzal, hogy valamilyen súlyosabb betegséged van, azonban ez ilyen fiatalon talán még nehezebb. A kórházban eltöltött 1 hónap alatt egyre inkább kezdett kirajzolódni a probléma, és egyre többször hallottuk azokat az ijesztő szavakat, mint
fisztula, dialízis és veseelégtelenség.
Szeptember végén egy hétvégére hazaengedtek, azonban utána vissza is kellett feküdnöm. Október elején már megműtötték a fisztulát a bal csuklómon. Akkor még nem értettem, hogy mi miért is történik pontosan, azt meg végképp nem, hogy miért éppen velem. Egyre sokasodtak a kórházi tartózkodások, a laborvizsgálatok, majd sor került egy vesebiopsziára is.
Hitelt érdemlően azonban ezekből sem sikerült pontosan kideríteni, hogy mi is lehet a bajom, mi történik a veséimmel. Az egyik laboreredményem már 600-as kreatinin szintet mutatott, így a művesekezelés elkerülhetetlenné vált. A fisztulám ekkor volt kerek 20 napos. A dialízisnél viszonylag simán indultak a kezelések, a szúrást is jól viseltem, azt hiszem. Mindennek ellenére jöttek az újabb ismeretlen szavak:
vesetranszplantációs várólista, donor, vesetranszplantáció.
Nem tudtam, hogy ezek pontosan mit is jelentenek, de mikor megláttam a szüleim döbbent és ijedt tekintetét, már érteni kezdtem. Tényleg nagy baj van. Nehezen tudtuk elhinni, hogy egy egészséges életvidám, sportos gyermek hétköznapjai hogyan válnak rémálommá. Talán az egyik legnehezebb az volt, hogy 3-4 órákat kellett mozdulatlanul feküdni a dialízisen, hogy a tű ne mozduljon el. Azonban idővel hozzászoktam ehhez is, mint az állandó gyógyszerszedéshez.
Amit nem tudtam megszokni, az a foci és a barátaim, azaz az „előző“ életem hiánya. A szüleim mindig mellettem voltak és támogattak, azonban mint mindenkinél – nálunk is megesett, hogy elfáradtak és nekem is kellett tartanom bennük a lelket. A sok kezelés és vizsgálat következtében egyre többet maradtam ki az iskolából. Még olyan is volt, hogy onnan mentő vitt a kezelésre. Talán fura lehet ezt hallani, de tulajdonképpen a sok fájdalom és kényelmetlenség mellett mégis volt, hogy szerettem a dialízist. A felnőtt osztályra kellett járnom gyerekként,a nővérek nagyon kedves és figyelmesek voltak velem mindig, és én is megkedveltem őket.
Mindeközben már felkerültem a vesetranszplantációs várólistára,
és összepakoltuk azt a bizonyos bőröndöt, amit csak fel kell majd kapni, ha érkezik a hívás, hogy menni kell.
Ettől kezdve éltem a megváltozott életemet. Igyekeztem a lehetőségekhez képest úgy élni, mint a korosztályom: iskolába jártam és belekezdtem a jogosítványba is. Élveztem a vezetést, és jól is ment, már csak a forgalmi vizsga hiányzott, amire február 5-én került volna sor. Hogy miért csak volna? 2 nappal a vizsga előtt, február 3-án szombat reggel fél 7-kor megszólalt a telefon. Mégis ki az, aki ilyenkor telefonál? – gondoltam magamban. Egy budapesti telefonszámot jelzett ki, itt már egy kicsit hevesebbe vert a szívem, majd egy kedves női hang szólt bele. Felőlem érdeklődött: mikor is voltam utoljára beteg és éppen hogy érzem magam. Beszélgetésünk végén közölte a hírt:
lenne számomra egy vese.
Rohantam édesanyámhoz, és odaadtam neki a telefont, miközben próbáltam finoman jelezni felé, hogy nekem ez most nem kell, nem megyek sehova. Sőt nem is engedem, hogy engem felvágjanak. Ebben persze az ijedtség motivált, nagyon féltem, és nem akartam menni. Próbáltam mondani, hogy nekem jó ez így, meg hát nem is érek rá annyira, így, hogy két nap múlva lesz a forgalmi vizsgám. Anyukám persze csak annyit mondott, hogy fiam irány készülődni, hamarosan itt van értünk a mentő. Mérges voltam rá, de így utólag tudom, hogy csak a félelem beszélt belőlem. Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, de valahogy erre nem lehet készülni, és ha készülsz is rá, nem olyan, mint amikor elképzelted. Összevissza kapkodtunk, pakoltunk és már ott is volt a mentő, és indultunk Budapestre. Azon a télen akkor esett az az addigi legnagyobb hó, még azt is sajnáltam, hogy pont akkor kell elmennem.
Nagyon gyorsan felértünk Pestre, de helyismeret hiányában el is tévedtünk pont ilyen gyorsan. Vicces pillanat volt, mikor a szirénázó mentő bevágódott az emberekkel zsúfolt buszmegállóba, kinyílt a mentő ajtaja és csak annyit kérdeztünk: „Nem tudják merre van a Transzplantációs Klinika? Azt tudjuk, hogy Baross-Szenkirályi utca sarka, de mégis hogy jutunk el odáig?“ Látni kellett volna az arcokat, azt hiszem, sikerült kicsit ledöbbentenünk az ott várakozókat. Sikeresen megérkeztünk a klinikára, és el is kezdődtek a vizsgálatok. Én még akkor is reménykedtem, hogy hátha nem kapom meg a vesét, és akkor nem is kellene engem felvágni… de szerencsére nem így lett.
A veseátültetés egy 3 órás műtét volt, melyet követően iszonyú fájdalmakkal ébredtem, bár a nővérek mindent megtettek ez ellen, én mégis vigasztalhatatlan voltam. Aztán ahogy jobban lettem, úgy kezdtem másként látni a világot. Egész vidám lettem és
már tudtam örülni az új vesémnek.
Az örömöm sajnos azonban nem tartott sokáig, mivel az egyik ultrahangnál kiderült, hogy kilyukadt az uréterem a műtét közben. Egyből toltak vissza a műtőbe és közel 4 és fél órás műtétet követően az orvosok csak annyit mondtak, se nekem, se maguknak nem kívánnának hasonlót. Kifejezetten bonyolult volt a történet, nem éppen az várta őket bent, amire számítottak, de mivel remek szakemberek, megoldották a problémát így is.
Innentől szerencsére már egyenes út vezetett a gyógyulásig. A bent töltött egy hónap alatt végig jól éreztem magam a klinikán, szerettem ott lenni. Foglalkoztak velem, szerettek és odafigyeltek rám. Tulajdonképpen kizárólag a távozásom előtti utolsó nap telt el nehezen, mikor már gyakorlatilag biztos volt, hogy másnap hazamehetek. A várakozás miatt hosszabban teltek már a percek. Amikor hazajöttem, kellemetlenül érintett a tudat, hogy a következő pár hónapot gyakorlatilag „karanténban“ kell töltenem. Nem nagyon mehettem sehová, de így utólag ez is viszonylag hamar eltelt és elkezdhettem végre élni az új életemet.
Azóta elmondhatom, hogy szerencsére minden a legnagyobb rendben van, a veseátültetés után újra elkezdtem sportolni is. Jelenleg a Trappancs Egyesület színeiben asztalitenisz és tollaslabda sportágakban versenyzek, lassan 10 éve vagyok a Trappancs tagjaként a Magyar Szervátültetettek Szövetségének válogatott sportolója.
Az egyesület a sport mellett egy olyan támogató hátteret is biztosít, illetve egy olyan közösséget adott, ami megkönnyíti a napjaimat. Mindent összegezve jól érzem magam így a bőrömben, sikeres és szerencsés ember vagyok. A sorstársaimhoz hasonlóan én is egy nehéz időszakon vagyok, de úgy gondolom, hogy a betegségemnek „köszönhetően“ egy olyan közösségbe kerültem és olyan embereket ismerhettem meg, akiket más, mondhatni „normál“ körülmények között nem ismertem volna meg.Egy olyan közösség, amelyet méltán nevezhetek egy nagy családnak is.
Aggódunk egymásért, segítünk egymáson,
együtt örülünk a jónak és együtt osztozunk a rosszban is. Amellett, hogy a Trappancs sportolója vagyok, időközben a kisebbek mentora is lettem, jó érzés, hogy hallgatnak és felnéznek rám, igyekszem bátorítani őket és remélem, hogy sok közös versenyünk lesz. Ezenkívül 2017-ben (és azóta is) igyekeztem segíteni is: beálltam jótékony nagykövetnek, a cél nemes, ez volt az én támogatói oldalam, mindenkinek köszönöm, aki segített!
A Trappancs Egyesületnek óriási segítség az adó 1%-ok felajánlása is. Adószámunk: 18642885-1-41 . Külön köszönöm, ha nekünk ajánlják fel, én tudom, hogy jó helyre érkezik.
Hálás vagyok és köszönöm az orvosoknak, a nővéreknek, hogy kaphattam egy új életet új lehetőségekkel, a szüleimnek, akik végig mellettem álltak, támogattak, segítettek és hittek bennem. Külön köszönet a Trappancs „pótanyukájának“ Feszt Timinek, aki szívét-lelkét kiteszi értünk, számíthatunk rá minden körülmények között. Ha Ő nem lenne, biztos vagyok benne, hogy mi sem tartanánk ott, ahol ma.
Köszönöm mindenkinek!
Kóka Zoltán
Zoli eredményei
Zoltán 2019-ben és 2020-ban is bekerült parasportoló kategóriában a 10 legjobb sportoló közé, akik esélyesek voltak az „Év Sportolója” díjra. 2019-ben a legjobb három között részt vehetett a Nemzeti Színházban megrendezett M4 Év Sportolója Gálán és bár az „Év Sportolója” nem Ő lett, így is rendkívül megtisztelő volt a top3-ban szerepelnie.
