Korcsik Levente Ádám vagyok, 1997.december 23.-án láttam meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen. 14 éves koromig az átlagos sportemberek életét éltem: kipróbáltam minden lehetőséget a sportban, 6 évig fociztam, 3 évig kosárlabdáztam(196 cm-rel szinte kötelező), úsztam, kick-boxoztam, asztaliteniszeztem és a kung-fu-ba is belekóstoltam, illetve a kézilabdát is kipróbáltam. Jól tanultam, életvidám voltam, kicsit vékony, de ez genetika.

Abban a bizonyos 2013-ban minden felgyorsult. Először iskolai vérnyomásmérés, majd háziorvosi beutaló vérvételre, másnap vissza és aznap este dr. Bereczky Csaba osztályán találtam magam. Gyors vérvétel, ultrahang majd zsugorvese……

Hogy mi?? Zsugorvese??? Az meg hogy??

Semmi bajom nem volt.( akkor így gondoltam) Emlékszik az elmúlt időben valami szokatlanra? – jött a kérdés. Nem, semmire, kivéve…..Mit kivéve? Éjszakai vádligörcs, edzésen fura fáradtság, pihihenhetetlenség…….Stimmel. Mi? Magas kreatinin, emiatt érzi magát így. Csoda hogy nem ájult el.

Itt marad, új vese kell, dialízisre kell járnia.

Magamat is meglepve elég gyorsan elfogadtam a helyzetet. Jó. Új vese kell. Meg dialízis. Csináljuk. (mindig is ilyen voltam) És csináltam. Fájt. De csináltam. 14 éves fejjel olyan hétköznapi volt ez nekem mintha így születtem volna.

De miért ÉN? Erre nemrég jöttem rá.

Tehát, 3 hónapig jártam kezelésre, a sulit amennyire lehetett csináltam, a tanáraimnak örökké hálás leszek a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban a rengeteg segítségért amit kaptam, nagyon aggódtak értem, és soha nem hagytak magamra, ahogy az osztályom sem, a támaszom, a barátaim. Nehéz időszak volt, mindenkit megviselt a környezetemben.

De jól viseltem, és nem estem össze, nem bújtam el, vártam a hívást, mindig, ami 2013.májusában megjött. Másnap műtöttek.

2013. május 31. A vesetranszplantáció napja.

Gyönyörűszép napsütéses idő, és egy új élet kezdete. Az ENYÉM. Sírás küszöbén voltam előző nap, másnap fájt, nagyon, de bírtam, könnyekkel, de bírtam. Mert ez a vese az ENYÉM. És megszerettük egymást. Elfogadtuk egymást. Semmi kirívó eset. Kórházi látogatások, de most már rutin. A környezetem megszokta. És minden rendben van. De tényleg. Sőőt….

Olyannyira, hogy 3 évnyi bevezetés után nekiláttam sportolni. Igen. Sportolni. Amit mindig is szerettem. A második életemben is meghatározó lett: Trappancs.  Feszt Timi. Köszönöm!

Mert csinálom. Amit imádok. Az úszást. Úszó vagyok. Igen. Én. Aki a tv előtt ülve csak álmodozott arról, milyen lehet úszónak lenni. És tessék, itt vagyok, úszó, világbajnoki ezüstérmes hátúszó, aki imádja a mellúszást, de hosszúsága miatt nem neki való. De annyi baj legyen. A sport megtalált. Már megint. És a vesém is szereti. Még szép, hiszen ezzel kitolom a várható élettartamát. Együtt küzdünk és együtt győzünk, ez az, ami nagyon fontos.

Vannak céljaim.

Például gyorsulni. Mert sprinter lettem. Bizony. Az 5 évvel ezelőtti srác, akkor amikor megtudja, hogy zsugorvese, tuti leütne ha ezt elmondanám neki. Meg hogy jogász. Szegeden. Nem semmi. De, ez nem egyedül jött össze…..

 

Köszönöm!

a Szegedi Klinika minden dolgozójának, aki foglalkozott velem, kiemelem dr. Bereczky Csabát, dr. Mogyorósi Lillát, dr. Sümegi Viktóriát, dr. Hódi Zoltánt.
Köszönet a kedvenc nagynénémnek, háziorvosomnak, dr. Czimmer Juliannának.
A volt osztályomnak, a C-nek, az osztályfőnökeimnek, Csorba Emesének, Siposné Kristó Marika néninek. A Bethlen tanárainak és igazgató úrnak, dr. Kádár Péternek.
A barátaimnak, muszáj kiemelnem Kis Rolandot, Nagy Benjámint, Balogh Csabát, Hajdú Orsit és természetesen nem hiányozhat a családom sem.
Minden szponzornak, támogatónak.
A végére hagytam két nagyon fontos személyt: az egyik Molnár Ernő- az edzőm, akiben mindig megbízhatok, aki támogat és úszóvá tett és akivel közös célunk van: minél gyorsabbnak lenni.

És nem maradhat ki Feszt Tímea. A Trappancs vezető. Aki nélkül nem lehetnék az, aki.  <3

 

Jól vagyok. Ez a lényeg.

És sportolj!

Mert látod, mire képes.

 

 

… mert a szervátültetés életet ment! Például az enyémet.